A vonatbaleset

Legújabb történetek

Legjobban keresett

Most olvassák:


Partnerek

A  legnagyobb szex, erotika, porno toplista.
A legjobb szex, pornó, erotika toplista. The best  sex, porn,  erotic sites of the top sex.




A vonatbaleset



A vonatbaleset
Peches napom volt. Már negyedik órája zötykölődtem a gyorsnak kikiáltott vonat, működésképtelen légkondival közlekedő első osztályú fülkéjében, valahol a szerelvény utolsó kocsiban. Budapest impozáns városa mindig lenyűgözött, és még az apró bosszúságok sem tudták elrontani a napomat. A késő délutáni órák ellenére rengeteg látnivaló akadt. Alig győztem kapkodni a fejem a csinos kis fruskák és az érett, a nőiesség minden csínját- bínját bevető hölgyek tömegében. Tetszett a nyüzsgés. Mi tagadás, sokukat szívesen elkísértem volna a világ végére is akár egy kis flört kedvéért. Aznap viszont nem ilyen napom volt. Kezdődött azzal, hogy az állásinterjúra késve érkeztem. Aztán ott volt még a kánikula, az egész napos döglesztő forrósággal. A Keleti egyik büféjében meg olyan dobozos sört kaptam, amin a nyitóra ragasztott papírcimke alatt holmi tetvek élték vígan a tyúkszaros kis életüket. Hát persze, hogy reklamáltam. A plusz protein viszont megfeküdte a gyomromat, és már a cseredarab sem esett olyan jól, mint amennyire a szomjúságom kívánta a hideg sör kellemesen bódító hatását. Aztán jött a vonat. Bezsúfolódtunk egy fülkébe, és kifogtam egy idősebb hölgyet, aki méltán nevezhetett volna a szájjártatás világbajnoki címére. Egyébként aranyos volt, de a folyamatos duma egy idő után kezdett az idegeimre menni, szívesebben aludtam volna át a hosszú utat. Persze ha már peches napom volt, akkor miért ne lehetett volna még rosszabb. Hogy tört volna el a keze annak, aki olyan ülést tervezett, ahol a fejemet a fejtámla előrébb kényszerítette, mint a hátamat. Na ebben a testhelyzetben sem tudtam volna kellemesen szundíkálni, így maradt a mamika kissé unalmas, de azért barátságos társasága.
Már az is jól esett, amikor a végállomástól ötven kilométerre kiürült a fülke, megszabadultam az útitársaktól, és féloldalt fordulva becsuktam a szemem, hogy némi nosztalgiával gondoljak vissza az aznapi interjúra. Nagyon bíztam benne. Érzésem szerint ez az egy legalább sikerült aznap, ha más nem is. A fülke magányában már kezdtem élvezni az utazást. Közömbösem figyeltem a vonat zakatolását, és lekapcsolva a fülke világítását a lehúzott ablak mellett megkönnyebbülve szívtam magamba a felfrissülő levegőt. Odakinn már sötét volt. Csak az állomásokon áthaladva lehetett megállapítani, vajon éppen hol is járunk, de teljes nyugalomban ültem, mert úgyis csak a végállomáson kellett leszállnom.

A csend feltűnő volt. Sehonnan sem hallottam beszélgetést vagy mocorgásra utaló hangokat, és az ablakokon tükröződő fények is csak az üresen tátongó szomszédos fülkék képével verődtek vissza. Egyedül voltam. Még a kalauz is lusta volt az előző állomástól hátravánszorogni, de vajon minek is tette volna ebben a késői órában, egy ennyire üres szerelvényen. Unalmamban némi szendergésre adtam a fejem, bízva abban, hogy a váltókon majd úgyis felébredek.

Már néhány másodpercet aludhattam is, amikor az agyam visszarántott a valóságba. Tűsarkú cipő hangos kopogása hallatszott a kocsi folyosóján, de még mielőtt elhaladt volna a fülkém előtt, a nőt már megelőzte az illata. A nyitott ajtón betódult a kellemes, édes parfümillat, megelőzve az ígéretes látványosságot. Tudtam, hogy egy nő az. Valahogy belém ívódott, hogy ilyen kopogós tűsarkút csak a legjobb csajok hordanak. Általában. Persze az embert érik csalódások, de a legtöbbször azért működnek az ilyen párhuzamok, hát az illatot mélyen magamba szívva feltapadtam a fülkeajtó melletti üvegablakra.
Megint nem volt szerencsém. Mivel nem akartam illetlenül az ajtón kinézni, csak a nő oldalát láttam. A drága pont kinézett a folyosó másik oldalán lévő ablakon, amikor a fülkém előtt elhaladt. Pont a lényeget sikerült elmulasztanom, legjobban ugyanis az arca érdekelt. Viszont csodás kárpótlást is kaptam. Igazi nő vonult el előttem, combközépig érő hófehér tunikában, hófehér magassarkú cipőben és lapockáig lelógó barna hajkoronában. A huzatban édesen repkedtek a barna tincsei, amit az egyik kezével folyamatosan igyekezett kifésülni az arcából, míg a másik kezével kapaszkodott és cipelte a fényes kis piros retiküljét.
Isteni teste volt. A testhezálló tunika gyönyörűen rajzolta ki a nő alakját, a vékony derekat és a formás csípőt. Gusztusos kis feneke ugyan takarva volt, de a félhomály ellenére az is jól látszott, hogy nem mindennapi nő került az orrom elé. A lábait meg egyenesen egy Vénusz szobortól kölcsönözte napbarnított és eleven kivitelben.
- Isten nagyon szépet teremtett! - sóhajtottam halkan egy nagyot, aztán egyet gondolva megragadtam az utazótáskámat, hogy a nő után induljak. Nem akartam én leszólítani, dehogy. Csak az járt a fejemben, hogy pár perc múlva be kell érnünk az állomásra, addig meg, mint együgyű utas majd mögötte állok az ajtóban, hátha megfordul, és az arcát is megláthatom. Iszonyúan kíváncsi voltam. Már az izgalommal töltött el, hogy az illatfelhőben úszva végigmérhettem az előttem imbolygó alakot. Ritka jelenség volt. Ritka, mert a mai nők legtöbbje nem indul el így a nagy magyar éjszakában, egyedül, kihívó ruhában. Mindennek ellenére volt ebben a nőben valami tiszteletet parancsoló elegancia. Gazdag úrilánynak látszott, semmint repedtsarkú kurvának.

A folyosó végi ajtónál megállt, valamit matatott maga előtt a kis neszeszerben, így nagyon hamar ott teremtem mögötte. Beszívtam az erős, fűszeres, érzékiséget és erotikát közvetítő, titokzatos és bódító illatot. A lábai látványa meg végképp elkábított. Legszívesebben közelebb álltam volna, hogy a lengedező frizurája világosbarna hajszálai simogathassák az arcomat. Már ebben a pillanatban azon törtem a fejem, hogy hogyan szólítsam meg a velem egykorúnak látszó nőt, de még nagy táskája sem volt, hogy felajánljam a segítségemet. Muja voltam. Azon kívül féltem is kicsit tőle, bármennyire is kívántam. A kinézete azt sugallta, hogy ember legyen a talpán, aki kikezd vele, mert az igényessége nem mindennapi, és ezt nem csak anyagi értelemben gondoltam, hanem a hétköznapi élet minden területére. Így többek között a kulturáltságra és a szexre is. Kicsi kis mitugrálsznak éreztem magam a százhatvan körüli borzongás mögött, aki még a tízen-egynéhány centis sarok ellenére is alacsonyabb volt nálam.
Én már ekkor lemondtam arról, hogy ez a nő egyáltalán szóba állhat velem. Csak egy álom, elérhetetlen, megfejthetetlen és nem más, mint az ördög játéka, egy lidércnyomás. Pedig itt volt egy karnyújtásnyira.


A keserű önmarcangolásnak egy hatalmas csattanás és robbanásra emlékeztető hangos robaj vetett véget, aztán a vonat vészes sebességgel lassulni kezdett. Annyit még érzékeltem, hogy a nő a lábamra tapos a tűsarkúval, amitől nem tudtam hátralépni és hanyatt vágódtam. Az útitársam még lépett kettőt, egyiket a bordáimon, mielőtt a kapaszkodó karjai miatt a lábai vízszintesbe rántották volna, aztán beletérdelve az arcomba elterült rajtam. És a neheze csak ezután következett. Újabb és újabb képcsattanások után a kocsit oldalba találta valami, mert az biztos, hogy lerepült a sínről, és mi a nővel együtt összepréselődve egy sötét és szűk roncs belsejében találtuk magunkat. Olyan hirtelen történt minden, hogy nem éreztem fájdalmat, pedig a nő térdére világosan emlékeztem, amikor magamhoz tértem. Az orrom vérezhetett, azt a sötétben hamar kitapogattam. A jobb karom el volt törve vagy legalábbis arra a következtetésre jutottam, mert nem bírtam megmozdítani, de másodpercről másodpercre egyre világosabban jelentkezett a fájdalom. És egy másik testrészem is megérzett valamit. A bal combomban egyre égetőbb feszítő érzés uralkodott el.
Ezt már csak tetézte, hogy a fejem féloldalra fordítva szinte már eltörte a fülem. Nem tudtam megmozdítani, mert a nő combjai rám nehezedtek. Valahogy elfordulva feküdt rajtam, és a feje a jobb csípőmnél lehetett. Kutyaszorítóban éreztem magam. Semmi jelét nem adta, hogy magánál lenne, viszont éreztem, hogy él, mert csendesen, de egyenletesen szuszogott. Valahol a távolban kiáltozások hallatszottak, és hangosan sistergő levegő nyomta el az összes egyéb zajt.
Iszonyú lassan telő percekig vártam, és elmélkedtem azon, mi történhetett. Fájt mindenem. Saját erőből képtelen voltam megmozdulni, csak feküdtem kábán és próbáltam az alig beszűrődő fényben tájékozódni. Csak az volt a baj, hogy nem mozdult a fejem sem a lány súlya alatt, azok alatt a meleg combok alatt, amelyek közé néhány perce még annyira szerettem volna bekerülni. Hát most alájuk kerültem. Oldalt a fülke belső fala teljesen bedőlve akadályozta, hogy a nő lekerülhessen rólam. Amikor nagy nehezen felfordítottam a fejem, csak annyit láttam a sötétségben, hogy a lány lábánál egy nagy fatörzs homályos sziluettje alakította át a vagont, elzárva arra is a menekülési útvonalat. A kezemmel szanaszét pergett üvegtörmeléket tapogattam. Ez jó, gondoltam. Na, innen nem lesz egyszerű kievickélni.

A lány ébredezni kezdett, amikor a bal kezemmel a derekát megsimogattam és elkezdtem szólongatni. Kettőt szipogott, aztán megpróbált felkelni, de az első mozdulatával rögtön beverte a fejét a folyosó falának fölénk dőlt oldalába.
- A francba! - káromkodta el magát, aztán valószínűleg elkezdett tapogatózni, mert neszezést hallottam.
- Csak előre tudsz menni, hátrafelé nem vezet út és felfelé sem! - világosítottam fel az ijedtségtől egyre jobban levegőért kapkodó nőt.
- Hát ez az! Előre sem, mert a folyosó ajtaja le van szakadva, és se ki, se be! - mondta kétségbeesetten, és hallottam, hogy nagy nyögések közepedte megpróbálja a felettünk lévő, bedőlt válaszfalat felemelni. Az erejéből azonban nem futotta.
- Ideadnád a telefonom, ott van a jobb oldali nadrágzsebemben! – kértem az ismeretlen hölgyet abban reménykedve, hogy segítséget hívhatok. A nő ügyesen kihalászta a kis telót, de rögtön elengedett egy hangos jajszót.
- Ezzel nem fogsz még beszélni, ripityára tört. De hol van az enyém, nem láttad a táskámat, én nem találom sehol…
- Sajnos nem találkoztam vele, és ebben a sötétben amúgy sem látok, meg nem is tudok mozogni. – sóhajtottam ekkor még viszonylag nagy optimizmussal.
- Jézus Mária! Mi történt, miért vagyunk még itt? - sírta el magát.
- Ne félj, értünk jönnek, csak várnunk kell. Most már nem lehet baj! - nyugtatgattam, és el akartam nyúlni a teste mellett, hogy megtapogassam az egyre jobban sajgó combomat. Viszont a kezem egy ülésbe ütközött, ami a lány fejét oldalra kényszerítve keresztbe feküdt a hasamon.
- De mikor jönnek? Egyáltalán mióta vagyunk itt? - kezdett a csaj pánikolni. Gyerekesen könyörgő, éles hangja bántotta a fülemet, és bosszantott is.
- Majd jönnek, de addig is jó lenne, ha leszállnál rólam, mert mindenem fáj, és alig kapok levegőt! - panaszkodtam én is egy sort, mert a helyzetet nagyon kényelmetlenek éreztem.
- Nem tudok, ez olyan, mint egy koporsó! Se előre, se hátra! És nekem Klausztrofóbiám van! - üvöltötte egyre hangosabban, majd elkezdett torka szakadtából segítségért kiáltozni.
- Kár a gőzért, még nagyon messze vannak, és a gépek zaja úgyis elnyomja a hangodat! - közöltem higgadtam az erőgépek motorjának hangját jól kivehetően beazonosítva , mikor a csaj kifulladva megint elsírta magát. Erőltettem magamra a nyugalmat, mert világossá vált, hogy a lány őrjöngeni kezd hamarosan, ha még sokáig itt kell maradnunk. Egy rövid időre csendben is maradt.
- Egyben vagy? - próbáltam beszélgetni.
- Igen. Van két púp a fejemen, meg fáj egy kicsit a bokám és az oldalam sajog, de azon kívül, nincs nagyobb baj. - válaszolta csendesedő szipogással.
- Nekem nem volt ilyen szerencsém, nem tudom mozdítani a jobb karom, és egyre jobban fáj a bal combom. A padlón fekvő fülem meg majd letörik a combjaid súlyától.
- Nem tudok leszállni rólad, ha ezért mondod! Már próbáltam. Csak a kezeimet tudom mozgatni, meg talán az egyik lábam, mert a másik be van szorulva. Nincs is hová elmozdulnom...
- Nagyszerű! Mára csak ez hiányzott! A rohadt életbe! - káromkodtam el magam.
- Szerinted hol vagyunk? - kérdezte elcsendesedve, és hallottam, hogy próbálja az orrát törölni zsebkendő híján a kezével.
- Ha minden igaz, akkor pont egy olyan területen, ahol az egyik oldalon sziklafal, a másik oldalon meg szakadék fákkal és áthatolhatatlan bozóttal. Szóval készülj fel, hogy nehezen megközelíthető, és időbe fog telni, mire ideérnek. Vigasztaljon az, hogy mire innen kikerülsz, lehet, hogy elmúlik a zárt helyektől való félelmed.
- Marhára megvigasztaltál! És most mit csinálunk? - csattant fel idegesen, de legalább nem ordibált és a szipogás is abbamaradt.
- Mit csinálnánk? Várunk! Van jobb ötleted? - bosszankodtam a nő türelmetlenségén.
Hosszú percekig néma csend következett. A távolban dolgozó emberek odahallatszó kiabálásai, néhány jajveszékelés foszlányai, valamint az erőgépek zaja és fémes csikorgások érintették a fülünket. Még a tücskök is némasági fogadalmat tehettek, vagy ők is alaposan megijedtek a baleset következményeitől.

- Hogy hívnak? - igyekeztem elterelni a lány figyelmét a klausztrofóbiájáról.
- Karina. - jött a tömör válasz.
- Attila vagyok, de puszival most nem szolgálhatok, és a kezem sem tudom nyújtani! - igyekeztem optimistának tűnni.
- Mi van a karoddal? - nyúlt hátra, és végigtapogatta a padlón fekvő végtagom.
- Ez szerintem egy csinos kis törés. - mondta szinte közömbösen, miután felszisszentem a fogásától.
- Remek, már csak ez hiányzott. – szusszantam egyet, mintha azzal lerázhatnám magamról a képkellemetlenségeket.
- Jobban aggódnék a lábad miatt. Az ülés rajta van, alatta meg valami csak okozza a fájdalmat. - tette a kezét a hasamra, és óvatosan, a bal lágyékomnál becsúsztatta. Először megrándultam, főleg, hogy a nemiszervem mellett megéreztem az óvatos nyomást, aztán csak azt vártam, mit is talál ott, ami annyira, de annyira fáj. Közben meg azon gondolkoztam, milyen jól megjegyezte, amit korábban a pánikrohama alatt mondtam.
- Rossz hírem van, egy fémrúd fúródott keresztül a combodon, attól így nemigen mozoghatsz. De jó is, hogy legalább amíg ott van, nem fogsz elvérezni. - közölte fanyar humorral, mintha valami örömhírben részesítene, pedig ha eddig nem is, hát akkor most alaposan berezeltem. Rajtam is átszáguldott egy rövid pánikroham. Kifutott a fejemből még az a kis vér is, amit a lány combja ki nem préselt, és fejben lázasan kerestem menekülési útvonalat.

- Még jó, hogy itt vagy, és meghalnék egyedül a félelemtől. Annyira tudok félni, hogy el sem hiszed. - húzta ki a kezét az ülés alól, aztán mocorogni kezdett. A Jobb lábát ügyesen felhúzta mellettem, de nem tudott eltávolodni. Én viszont a megüresedett térbe fordítottam a fejem, végre kiszabadítva a füleimet, és nagyot sóhajtva vettem tudomásul, hogy az arcom a két combja fogságába kerül. Kellemetlen volt a szituáció, mert a felcsúszott ruha miatt az álam majdnem a bugyiját érintettem a legintimebb helyen.
- Ne haragudj, nem tudom hová tenni a fejem! Igyekszem nem szemtelennek tűnni ebben a kényszerhelyzetben. – szabadkoztam, és hogy ne vegye igazán tolakodásnak, minél magasabbra emeltem az álam.
- Jól van, kibírom, ha nem élsz vissza vele, mert akkor rúgok és harapok, érted...? Nekem is töri a térdem a padló, és a fejemet sem bírom tartani! – válaszolt viszonylag nyugodtan.
Erre már nem tudtam mit válaszolni. Örültem, hogy nem bántott a helyezkedésem miatt, és a lányból áradó édes illatok analizálásával nyugtatgattam magam.
- Van valami puha a bal térdem alatt, amelyik be van szorulva a bokámnál. – mondta óvatosan Karina, ami felhívásként hatott, hogy megnézzem mi az. Felnyúltam a kezemmel, és örömmel tapasztaltam, hogy az én táskám került elő. Nem húztam ki a lány térde alól, csak kivettem a táska végéből a használt törölközőmet és odaadtam, hogy a felhúzott térde lá igazíthassa, aztán még a flotírköntösöm is kihalásztam, és a lánynak nyújtottam, hogy gyűrje a feje alá párnának.
- Így sokkal jobb, köszi! Már csak az a baj, hogy nagyon kell pisilnem. – sóhajtotta mintegy saját magának.
- Bírd ki még egy darabig, jönniük kell hamarosan. - nyugtattam a távoli zajokra összpontosítva, de csak reménykedni tudtam, hogy úgy is lesz. A fájdalom már kezdett elviselhetetlenné válni.
Megint hosszú csend következett.
- Hol a picsába vannak! A kurva életbe, hogy itt hagynak megrohadni! – kezdett el minden átmenet nélkül ordibálni, és a pánik megint eluralkodott rajta. Még szerencse, hogy a dühroham rövid ideig tartott, és a higgadt szavaim nyugtatólag hatottak.
- Ne kiabálj már, jönnek hamarosan! Inkább beszélgess velem, akkor gyorsabban telik az idő.
- Miről beszélgessek? - kérdezett vissza, mintha magától témát sem találna, vagy már eleve untatná a társaságom.
- Mondjuk magadról, vagy amiről csak akarsz.... - vetettem fel óvatosan.
- Vagy inkább rólad! Rendesen megijesztett, amikor az üres vonaton utánam jöttél a baleset előtt! - mondta szemrehányó szavakkal.
- Hogy őszinte legyek, csak nagyon kíváncsi voltam. Ahogy elhaladtál a fülkém előtt, meg akartalak nézni, mert megelőzött az illatod, és a cipőid kopogása. Számítottam rá, hogy nagyon szép vagy, csak pont az arcodat nem sikerült meglátnom, pedig az érdekelt volna a legjobban. Eszembe sem jutott bántani, észrevehetted, hogy meg sem mertelek szólítani. - magyarázkodtam szánalmasan, arccal a nő csodásan meleg és sima combjai között.
- Miért nem mertél megszólítani? - akadt fel a lány gondolatmenete az utolsó szavaimon.
- Túl szép vagy, olyan, aki másnak is kell, és én nem vagyok az a versenyzős fajta. Meg aztán a kinézetedből ítélve elég igényesnek tűntél, amilyen életformát én valószínűleg nem tudnék számodra biztosítani. - vallottam meg szégyenlős szavakkal, mert szarul éreztem magam az érzéseim miatt.
Karina felnevetett, de ebben a jókedvűnek tűnő hahotában nem az öröm, hanem a tehetetlenség kínja nyilvánult meg.
- Az a legjobb az egészben, hogy ma milyen peches napom van. Kezdődött azzal, hogy valaki elhívott egy buliba, aztán úgy pofára ejtett, hogy a méregtől majd fel robbantam. Nos ezért vagyok így kiöltözve, ha a kinézetemre gondoltál. Aztán lerobbant az autó alattam, azért szálltam vonatra. És ez a baleset ma már a harmadik, ami betesz nekem. - mesélt indulatosan. A közlés mikéntjéből világosan kiérződött a bosszúság és a harag. Még jó, hogy nem ellenem irányult, gondoltam, és hagytam a nőben lecsillapodni az indulatokat, csendben maradtam.

- És? Legalább tetszettem neked? - billentett ki az elmélázott gondolataimból.
- Persze! Mondom, hogy istennő vagy, csak pont az arcodat nem láttam, amiért utánad indultam.
- Nem vesztettél semmit. Két elálló fülem van, nyúlszájam, összenőtt szemöldököm... - mondta váratlanul tréfás hangszínnel, ami nagyon meglepett.
- Meg üveg szemed, görbe orrod és leprás darabok válnak le az arcodról. - folytattam a lány morbid viccét, aztán elnevettem magam. Hamar belémfojtotta a pillanatnyi jókedvet a rázkódás okozta hasító fájdalom, de legalább a nő egy röpke pillanatra felengedett. Kicsit sziszegtem is a fájdalomtól.
- És a te arcod? Jól érzem, hogy szakállad van? Csiklandoz néha. - kíváncsiskodott meglepően könnyed stílusban.
- Csak egy kis meghosszabbított pájesz, meg egy pici kecskeszakáll. De csak kipróbáltam. Hosszú távon csupasz szokott lenni a képem, nem jött be az új stílus. Most úgy nézek ki, mint Figaró, vagy inkább a Lúdas Matyi talján építőmesterként, csak nincs hozzá maskarám.
- Ne röhögtess, kérlek, mert rögtön összepisilem magam! - rázkódott meg a lány teste a visszafojtott nevetéstől.
kép- Örülök, hogy jó kedven van, bevallom, te is rám ijesztettél a klausztrofóbiáddal. Már csak az hiányzott volna, mert nekem is peches napom van. Én azzal kezdtem, hogy elaludtam, és lekéstem egy pesti állásinterjút. Még jó, hogy azért fogadtak, és ha minden igaz, hamarosan pesti srác leszek. Aztán a vonaton ért még egy pár kellemetlenség egy bőbeszédű mamika személyében, meg az üzemképtelen légkondival. De te szebbé varázsolod a napomat!
- Szebbé? Mivel? Mi vigasztaló van a társaságomban? - kérdezgetett igazi, csilingelő szavakkal.
- A hangoddal, a bőröd érintésével, meg az illatoddal. - soroltam a női mivoltából eredő előnyöket.
- Még jó, hogy nem feküdtem le azzal a fiúval, akkor most még kellemetlenebbül érezném magam. Így is zavar, hogy egy ismeretlen pasi szagolgat alulról. - röhögcsélt kicsit szégyenkezve, de a hangulata megnyugtató volt.
- Hála az égnek! Eszméletlenül jó az illatod! - hízelegtem tovább.
- Szeretem ezt a parfümöt, bár odalenn lehet, hogy nem is azt érzed. Délelőtt óta ebben a fülledt melegben..., képzelem, milyen friss lehetek. - akadékoskodott.
- Van egy idősebb barátom, aki mindig elsüt egy szánalmas poént, amikor egy jó csajt megbámulok. Olyan hülyeséggel borzolja az idegeimet, ami kicsit taszító, de most ez jutott rólad eszembe. Azon szokott röhögni, hogy még a szart is kiskanállal kanalaznám ki a lányból, ha tehetném. Pedig láthatja, hogy már sokadik alkalommal sem vagyok vevő a dologra. Veled azonban van valami különös tisztaságérzetem. És ha nem is érezném a virágillatot, akkor is biztosan élvezném a közelséged. Mint férfi, azt kell mondanom, hogy kellemesebb helyen már nem is lehetnék.
- Zavarba hozol... - kuncogott - tényleg kicsit idióta a barátod, de köszi, te aranyos vagy.
- Csak ne fájna annyira a lábam, ordítani tudnék! – sóhajtottam hatalmasat. A lány kicsit nyomott ugyan, de a súlya nem jelentett igazán problémát, az a karom és a lábam mellett eltörpült.
- Tarts ki, te mondtad, hogy jönnek nemsokára. - cserélt velem szerepet a pátyolgatásban. Meg is lepődtem, hogy ilyen könnyen viseli a bezártságot, és a kezdeti ijedtség után mennyire megnyugodott.
- Iszonyún lüktet mindenem. És egyre álmosabb vagyok. - nyafogtam, és a kocsi oldalába fúródott fára néztem. Kék és sárga fények villanását lehetett látni, tehát dolgozik a mentőcsapat. Hála az égnek, csak siessenek.
- Ne hagyd el magad. Tudom, hogy nagyon fáj, de ki kell bírnod, erős vagy. Már csak miattam is, mert rettenetesen félnék egyedül. - fogta meg a padlón heverő bal kezem, és biztatólag megsimogatta a meleg kezével, ami fölöttébb jóleső érzéssel töltött el.
- Nem is vagyok jó semmire. Mozdulni sem tudok, nemhogy még segítsek... - válaszoltam csüggedten, és a lábamba hasító fájdalom miatt elharapva a szót összeszorítottam a fogaimat.
- Kellemes a társaságod, még ebben a borzalmas helyzetben is helyén van a humorod. Bár nem értem, hogy tudsz még most is tréfálkozni, de kedves vagy! Kár, hogy pont így kellett találkoznunk. - mondta lágy hangján, és meg csak pislogtam nagyokat.
- Nem vagyok én olyan jó társaság....
- Dehogynem. Már én is kíváncsi lettem az arcodra. Sajnálom, hogy korábban nem ismertelek. - simított ismét végig a kezemen.
- Nem vagyok egy nagy szám... de olyan jó meleg a kezed, és bizserget...
- Ha már így össze vagyunk szorulva, még annak az apróságnak is tudok örülni, hogy az érintésem nem kellemetlen... Csak tudnám, hol a csudában vannak már, mindjárt összepisilem magam. A tököm televan már ezzel a várakozással! - váltott át a kedves szavakról ismét bosszankodásba.
- Látod, ennek az egynek hálát adok, hogy nincs is tököd, mert ritka szarul érezném magam, ha itt himbálózna valakié az orrom előtt. - próbáltam tréfálkozni a lánnyal, hogy elvonjam a figyelmét a türelmetlenségéről.
- Pont ezt mondtam az előbb, hogy a még így is tudsz viccelődni. Nem értelek, de ismeretlenül is kedvellek, látnom sem kell az arcodat! - hallottam a kedves megjegyzést a lány meleg, barátságos hangján.
- Mondjuk egy férfihez nem álltam volna olyan közel a folyosón, mint hozzád. Annyira szerettem volna, hogy legalább a hajad a huzatban megérintse az arcomat. De eszembe sem jutott szemtelenkedni, vagy tolakodni. Észrevehetted, hogy ez csak vágy maradt. Egy kínzó vágy!
- Hát most elég közel vagy, közelebb már nem is nagyon lehetnél. – kuncogott - Tudom értékelni, hogy ilyen őszintén tudsz ezekről beszélni, és azt, hogy ilyen romantikusan naiv vagy. - búgta a nő engedékeny, kedves suttogással.
- Romantika az van, bár hiába. Valamiért nem vagyok jó a csajoknál. Valamit mindig elrontok, vagy rossz lánnyal kezdek. Nem tudom. Soha, semmi sem úgy jön össze, ahogyan szeretném. Te sem kedvelnél ennyire, ha nem az élet kényszerítene össze minket. – mondtam lemondóan
- Ebben nem lehetsz olyan biztos. Egyébként mindig kettőn áll a vásár. Ne hibáztasd magad. Én is belebuktam már pár kapcsolatba. Az ember mindig jobbat vár, vagy többet, mást szeretne... - sóhajtotta a köntösömbe megfeszített izmokkal. Egyre többször éreztem, hogy megrándul a teste, végigszalad rajta valami borzongásszerű.
- Valami baj van, hogy rángatózik a lábad? - kérdeztem egy kis csend után.
- Összepisilem magam! Már alig bírom tartani. Hol a büdös kurva életbe vannak már?
Nem kiabált, de szinte könyörgő hangon káromkodott. Annyira édes volt, hogy a szorongása és a türelmetlensége megérintette a lelkemet.
- Már sokkal közelebb vannak. Hallod a gépeket? Valószínűleg most takarítják le az útról a roncsokat, csak aztán érnek ide hozzánk. De már sokkal közelebb vannak. Hallod? - tettem az oldalára a szabad bal kezem, és megsimogattam a vállától a derekáig.
- Igen, hallom, csak kibírjam addig! - mondta csendesen, amiben megéreztem a szívszorító rettegést. Még szép, hogy félt. Ez volt a természetes, viszont nagyszerűen viselkedett.


- Ha jól vettem ki a szavaidból, akkor most szabad vagy? - tereltem a témát más gödörbe, hátha gyorsabban telnek a percek.
- Nem, nem vagyok szabad, van egy édes kis kétéves kislányom, Dórika. Az övé vagyok. - mondta erőltetett jókedvvel, képde éreztem, hogy a lelke mélyén azért reszket.
- Az jó! Én a nővérem gyerekeivel szoktam szórakozni. Valamiért nagyon szeretnek. Biztosan azért, mert még lélekben én is kicsit gyerek vagyok és nem szoktam semmire nemet mondani. De ha két éves a lányod, akkor már tud beszélni? Akkor a legaranyosabbak... - gondolkodtam hangosan.
- Igen, tud. És be nem áll a cserfes kis szája. - érzékenyült el a nő.
- És most kivel van? - kíváncsiskodtam, ha már közlékenyebbé vált Karina.
- A húgommal. Ha látnád, ő milyen széplány, biztosan belezúgnál első látásra. - mondta Karina érdekes hangsúllyal, mintha saját magát sokkal csúnyábbnak tartaná.
- Nem hiszem, hogy tőled szebb lehet. Nyugodtan fogadnék, hogy a te arcod is csillagos ötös, mint a suliban a legjobb jegy.
- Az attól függ, neked milyen a nőideálod. Különben is, miért vagy ilyen biztos vagy benne? - kételkedett a válaszomban.
- Nem is tudom. Nincs olyan, hogy ideális. Valaki vagy szimpatikus és vonzó, vagy sem. Mindig az összhatás érdekel. Ha nagyon kíváncsi vagy, akkor hosszú, fekete haj, vékony, őzike test, és viszonylag kicsi mellek, meg hosszúkás arc.
- Melléfogtál, én barna vagyok, még ha tetszik is a testem. - tréfásan megnyomva sóhajtott egy nagyot.
- Most mondtam, hogy az összhatás érdekel. Mellesleg egy olyan csinos nő, mint te ugyanolyan szép barnán is, mint szőkén, vagy feketén. Nem számottevő a különbség. Bár a változatosság gyönyörködtet…

A kocsi oldalán hangos kopogások kezdődtek, és a szél is egyre élénkebben fújt a sötét éjszakában. Az eső kezdett cseperegni, másodpercről másodpercre egyre hangosabban és sűrűbben érkezve a kocsi tetejére, hogy tompa morajjá változva elnyomják a távolban dolgozók által keltett zajokat. Még szerencse, hogy a nagy fa benyúló ága mellett befolyó víz nem felénk folyt, hanem a kocsi másik végébe. Karina fájdalmasan felnevetett.
- Még ez is! Mi lesz még? - kiáltott fel.
- Semmi baj, csak ne fáznék annyira. - nyögtem a zuhogó eső hangjaira figyelve.
- Érzem, hogy reszketsz. Ez a sebláztól lehet.
- Még jó, hogy melegítesz, mert itt fagynék meg a nyári nagy melegben. - simogattam meg ismét a lány derekát, és az érintésétől egy kicsit lélekben átmelegedtem.
- Simogass, ha van kedved, csak ne aludj el. Sajnos nem tudok többet segíteni. Velem kell maradnod, érted! Nem hagyhatsz magamra, mert iszonyúan félnék egyedül. - fakadt ki Karina.
- Ott még nem tartok, ne félj! Inkább tarts szóval, hogy kevesebbet figyeljek a fájdalmaimra. Az eddig is sokat segített. - nyúltam feljebb a lány gerincén, de csak a háta közepéig, mert ott már útban volt a bedőlt közfal.
- Annyira csinos vagy! Tök jó érzés hozzád érni. De szólj rám, hogy ne zaklassalak!
- Csak simogasd a hátam nyugodtan, nagyanyám is így simogatott gyerekkoromban. Sokszor így aludtam el, és ez most is megnyugtat.

- Mivel foglalkozol? Vagy dolgozol egyáltalán? - kíváncsiskodtam tovább.
- Itt dolgozom a kórházban... - elharapta a szót, mert egy hatalmas villanás mindent megvilágított egy pillanatra, és a villám hangos morajlása elhallgattatta. Az eső is rázendített, mintha dézsából öntötték volna. A kocsi hiányzó ablakain erős széllökés préselte be a nyirkos és hideg levegőt.
- Ápolónő vagy? - kérdeztem tovább kíváncsian.
- Majdnem... - kezdett ismét a válaszba, de ekkor egészen közel csapott le ismét Isten ostora, velőtrázó, félelmetes csattanással. A lány felsikoltott. Magam is megrettentem egy pillanatra, mert ilyen közelről még sosem tapasztaltam villámot. A kísérő hang pedig összeszorította a bensőmet. Szegény lány mit érezhetett? Csak annyit észleltem az egészből, hogy megfeszíti magát az ijedtségtől, és egy pillanatra az államba ütközik a szeméremdombja. Még időm sem volt felocsúdni, amikor a vékony bugyin keresztülpréselődve kövér cseppek hullottak az álamra, aztán langyos patakká változva beterítették az arcomat. Megtörtént, amitől tartottam, a lány összepisilte magát. Még csak hibáztatni sem tudtam, nem volt a tettében szándékosság.
Első reakcióm az volt, hogy próbáltam elfordítani a fejem, de a combok fogságában ez a művelet lehetetlennek bizonyult. Viszont az orromon is alig kaptam levegőt, hát meg kellett emelnem a fejemet, aminek az lett a következménye, hogy a képem a puncijának feszült. Ez volt az utolsó mozdulat, ami végképp betette a kaput, hogy megszabadulva a gátlásaimtól a szeméremdombjába harapjak. Na nem fájdalmasan, csak mohón és szenvedélyesen, mert még az arany zuhatag sem tudta elvenni a kedvem. Egyszeriben megszűnt minden körülöttem, és csak a vágy lebegett a szemem előtt, amit tett követett. A derekáról a kezem sebesen csúszott a fenekére, és a tanga vékony pántját egyszerűen félrerántottam, mint oly sokszor láttam már pornófilmeken. A kis pánt könnyedén megakadt a feneke félgömbjében, és akadálytalanul érinthettem a pisit árasztó, kissé fanyar ízű, de selymesen sima pinát. Hosszú másodpercekig tartott, míg a Karina izmai visszazártak és elállt a kéretlen zuhany, aztán el is gondolkodtam, hogy mit is csinálok, de már nem volt visszaút. Szenvedéllyel teli, erős nyelvcsapásokkal ostromoltam a régen megkívánt lány szeméremajkait, az édesen duzzadt, puha vaginát. A kezem lágyan markolt a fenekébe, hogy gyengén széjjelebb húzzam a legcsodálatosabb nemiszervet, amit Isten teremthetett erre a nyomorult világra. És a lány nem ellenkezett, sőt egy idő után egy kéz jelent meg a szeméremdobja alatt, és lágy érintéssel megsimogatta az arcomat.

Olyan gyorsan érte el az orgazmust, hogy soha sem hittem volna. Hangos nyögései átmentek apró sikításokba, hogy aztán lecsendesedve, egy sóhajjal kifújja magából a megkönnyebbülést jelentő utolsó mély levegőt. Visszahanyatlott a fejem, és csak hallgatóztam. Vajon mi járhat a fejében. Tudtam, hogy rosszat tettem, nagyon rosszat, de most akkor sem kérek bocsánatot. Egy pillanatra meg is feledkeztem a fájdalmakról és a felnyársalt combomról. Percekig éberen figyeltem, és próbáltam kihámozni a eső zajából a lánytól érkező apró jeleket.

- Szégyellni kellene magamat azért, amit tettem veled! - szólalt meg nagy sokára.
- Nem tehetsz róla, különben én csináltam hülyeséget. Nem tartottam magam az ígéretemhez. Pedig nagyon akartam, elhiheted. Annyira begerjedtem, hogy elvesztettem a valóságérzetem, és csak minden áron megérinteni és megérinteni akartalak! - magyarázkodtam ügyetlenül, de a lány keze megint megjelent az arcomon.
- Én már akkor gondoltam rá, amikor a szakállad birizgálta a combomat. Sajnálom, hogy az arcodba kaptad... de annyira felizgatott a dolog, meg az, hogy olyan érdekesen reagáltál. Ez volt életem legintenzívebb orgazmusa! - áradozott érdekes, kedves hangon, hogy kénytelen voltam elhinni, amit mond. Pedig az elején meg voltam győződve, hogy csak azért mondja, hogy megnyugtasson.
- Isteni finom vagy, lehetetlenül sima, és észvesztően kívánlak! - vallottam meg az érzéseimet Karinának.
- Reggel még szexre készültem... - hagyta félbe elgondolkodva a megkezdett mondatot - Ha egy puha, meleg ágyban lennénk, most úgy megkefélnélek, ahogy nem voltál még soha! - jelentette ki határozottan, amin először csak elmosolyodtam, csak aztán fogtam fel, mennyire komolyan gondolja. A hangjából melegség és kedvesség áradt, és a hasamat cirógató keze is rásegített, hogy a kijelentése meggyőzőnek hasson.
- Aranyos vagy, de nem kergetek hiú ábrándokat. Az előbb meg kellett tennem, mert akartam, kívántam, és ha itt döglök meg, akkor legalább annak tudatában, hogy kaptam az élettől valami csodásat. Ha viszont kikerülünk innen, lehet, hogy soha többé nem találkozunk, akkor is nekem ez egy szép emlék marad. Még a fájdalmam is elmúlt egy rövid időre, annyira felizgultam. - simogattam kitartóan a meztelen hátsóját, de közben visszatért a gyengeség és megint elkezdett rázni a hideg.
- Adrenalinbomba. Attól nem éreztél fájdalmat. De ne beszélj hülyeségeket, kikerülünk innen hamarosan. Nem szeretnéd megismerni a kislányomat? - kérdezte őszinte csalódottsággal.
- Nagyon is szeretném. De most aludnom kellene, mert leragadnak a szemeim, elhagy minden erőm és kurvára fázom. - sóhajtottam, és be is csuktam a szemem, hogy a fájdalomtól egyre jobban elgyötört testem pihenhessen.
- Ne aludj el, hallod, maradj ébren! Nem hagyhatsz itt egyedül! Szükségem van rád! - vette a dolgot könyörgőre, és megcibálta az arcszőrzetemet kétségbe esve.
- Jó, jó, igyekszem... Mitől félsz ennyire? Nem halok meg, csak pihenek egyet... - próbáltam megnyugtatni. Kettőnk közül ő remegett jobban. Én a hidegtől, ő a félelemtől.
- Iszonyúan rettegek a bezártságtól és a sötétségtől. - suttogta Karina alig hallhatóan.
- Azt hittem, attól félsz, hogy meghalok... - vetettem fel a fejembe ötlő gondolatot.
- Attól félek, de nem a halottaktól. Tőlük nem, de minden mástól igen. Ilyen idióta vagyok! De most nagyon vigyáznunk kell egymásra, ha érted mire gondolok...
- Édes vagy, és csöppet sem szánalmas. Más nő a helyedben sokkal jobban félne. - és hogy kifejezzem az iránta érzett csodálatomat megint felemeltem a fejem, és puszikat osztottam a csiklójára.

Már az első csók is kellemes, édes ízekkel köszönt vissza. Eltűnt a fanyar íz, helyette a hüvelyéből síkos váladék kenődött szét a punciján. Már nem izgatott fel annyira, de még elegendő volt, hogy a fájdalmaimat enyhítse, és az kifejezetten örömmel töltött el, hogy eljutott a fülemig a lány nyögdécselése. Egyetlen dolog járt csak az eszemben, hogy milyen jó, hogy Karina most éppen ott van velem, és nem egyedül kell átélnem a szenvedésem. Hálás is voltam, hogy olyan közel engedett magához, és pont ezért erőltettem a csókokat akkor is, amikor már nem is kívántam. Pedig mindent megpróbáltam. Addig nyújtogattam a nyakam, míg a hüvelyébe nem dugtam a nyelvem, és a lehető leggyengédebben cirógattam az édes kis szeméremajkait, a kezem meg a feneke vágatában szánkózott egy darabig. De az erőm már véges volt. Csak elaludni és elaludni, a szex sem nyújtott igazi hajtóerőt. Arra is gondoltam, hogy Karina is csak azért hagyja, hogy nyaljam, mert addig tudja, hogy nem alszok el. Éreztem, hogy a félelme egyre jobban rányomta a bélyegét az aktusra, és így az újabb orgazmus is elérhetetlennek bizonyult.

Szinte koppant a fejem a padlón, annyira elengedtem mindenem. Még két másodpercig odatartottam az arcomat a lány forró combjaihoz, aztán kezdtem elveszíteni a valóságot. Odakinn elállt az eső, elcsendesedett a szél, és a hajnali égbolton az elvonuló viharfelhők mögül előbukkant a világosodó égbolt. Milyen szép is ez látványosságnak, gondoltam a felhők szélét vörösen megvilágító nap első sugaraira bámulva, aztán még bevillant, hogy lehet, most látom ezt a képlenyűgöző égi jelenséget utoljára, mielőtt becsuktam volna a szemem. Végtelen nyugalom költözött belém, és nem volt más vágyam, csak hogy aludjak.
- Attila! Attila! Ne hagyd el magad kérlek! Könyörgök! Ne aludj el, mert megőrülök! Kérlek! Kérlek! - kezdett el kétségbeesetten kiabálni, ami már úgy hatott, mintha valami fal mögül hallottam volna. Éreztem, hogy a háta mögött lenyúl és beleragad a hajamba, hogy kirángasson a félájult állapotomból, de már alig voltam magamnál.
Arra ocsúdtam csak fel egy kicsit, hogy valami meleg folyadék csapódik az arcomba, elzárva az orrlyukaimat. Még szerencse, hogy rövid ideig tartott, így megúsztam egy kisebb köhögési rohammal. Csak aztán eszméltem, hogy a lány megint szembepisilt, csak most a bugyija nem csillapította a sugarat. Bágyadtan ráztam meg a fejem, mire Karina megszólalt.
- Ébren vagy? Tarts ki, kérlek! Csinálj, amit akarsz, nyalj, nyalj még kérlek, csak ne aludj el! - hadarta esdeklően. Rendesen megsajnáltam. Irtózatosan félhetett, ha a testét kínálta, hogy ébren tartson. Erőt vettem magamon, és a nemkívánt felmosás után megint a lány puncijába nyaltam. Hülyeség volt, tudtam, hogy ő sem élvezi, mint ahogyan én sem, de meg kellett valahogy győznöm, hogy itt vagyok, és nem alszom. Karina egyfolytában sírt, de ha egy pillanatra is abbahagytam, nyugtalan keze azonnal megjelent és újabb ébresztővel serkentett fel.
Még szerencse, hogy nem tartott sokáig. A fejem végképp nem bírtam már tartani. Az sem sokat segített, hogy elkezdett odakinn világosodni, és kivehető volt a lány édes tesztrésze.

Egy kutya dugta be a fejét a roncs kitört ablakán, aztán fülsértő csaholással jelezte az utána siető embereknek, hogy valakit talált. Letettem a fejem, és megkönnyebbülve mosolyogtam meg Karina ujjongó szavait.
- Meg vagyunk mentve! Hallod Attila? Meg vagyunk mentve!

Még éreztem, hogy a nő a térde alól kihúzott törölközővel megdörzsöli a képem, még láttam a félhomályban, hogy megigazítja a bugyiját és lehúzza a ruha szélét az arcomra, aztán megint az ájulás közelébe jutottam. Még talán álmot is láttam. Karina határozott szavakkal utasította a megérkező tűzoltókat, és mintha csak orvos lenne, szinte oktatta a mentősöket, mit csináljanak. Viszont az álom és a valóság már annyira összemosódott, hogy nem tudtam mi az igazság a körülöttem zajló események sorozatából.


Hosszú, nagyon mély állapotból ébredtem. Az volt a különös, hogy álmomban ezerszer és ezerszer újra és újra megéltem a baleset utáni eseményeket. Az eszem meg egyfolytában a lányon járt, és a képzeletem az arcát próbálta megrajzolni előttem. Mindig is gyűlöltem az arctalan dolgokat, ezért szabályosan rosszul esett, hogy minden egyes alkalommal, amikor a tragédia lejátszódott előttem, a lány arcát sosem láthattam.
Egy meleg kéz tapintása térített magamhoz, ami a csuklómat szorongatva mintha számolgatta volna pulzusomat. És tényleg. Az első dolog, ami a fényhez szokó szemeimben megjelent egy fehér köpenyes nő alakjának rémlett. A fején a vörös hajába tűzött fehér fityula, és kedves mosolya végre kezdte kitisztítani a fejem. Rémülten néztem körbe. Hát mégsem álom volt a baleset. Ezt megerősítendő, nem tudtam megmozdítani a jobb kezem, ami begipszelve feküdt a meztelen felsőtestem mellett. A bal karomba meg infúzió csöpögött idegesítően lassú sebességgel. Egyágyas szoba. Jézusom, hol van ilyen? Eddigi ismereteim szerint minden kórházban nagyobban a kórtermek.
- Már éppen ideje volt felébredni! - üdvözölt az ápolónő széles vigyorral, majd bizalmasan megsimogatta a fejem.
- Azt hittem, csak álmodtam az egészet... – motyogtam erőtlenül, amíg végignéztem a nőn, majd a begipszelt kezemen.
- Máris szólok doktornőnek! - és a köpenye zsebéből kihalászva a mobilját elsietett.
Csodaszép nyári napsugarak tódultak be az ablakon. Az ágy melletti kicsi szekrényen bontatlanul sorakoztak a különböző gyümölcslevek, és egy mobiltelefon, csak túl gyenge voltam, hogy érte nyúljak, meg útban is volt a törött karom. Most már minden rendben lesz, nyugtatgattam magam, és benéztem a derekamra terített takaró alá. Jól sejtetem, a combomon hatalmas, átvérzett kötés díszelgett. Nem volt rajtam gatya, és a kötés környéke szépen leborotválva, meztelenül fénylett, többek között hiányzott a szeméremszőrzetem fele. Hát minden igaz, vagy mégsem? Csak a lány hiányzott, hogy bizonyságot szerezzek.

Hosszú időbe telt, mire a mozdulatlan szendergésből az ajtó halk nyikorgása felébresztett. Elöl egy vékony női alak lépett be, fehér nadrágban és kigombolt köpenyben, alatta egyszerű pólóval és kidomborodó melltartóval. A lábán gyógypapucs és pamutzokni. Tök egyszerű, hétköznapi nő volt, Messzire világított a fényesen lelógó, sima, fekete haja. Két oldalon a legszélső tincsekkel hátul össze volt fogva, kislányosan. Az arca vékony volt, kicsit csontos, körte formájú. Az álla keskeny, pici, egyenes szájjal és hegyes orral. A felső fogsora kicsit előreugró, de pont ez tetszett benne a legjobban. Ettől nem volt annyira tökéletes ez a nagyon bájos és szerethető nő. És a szeme. Hiába szürke, mégis élettel teli és rendkívül barátságos. Feltűnő volt, hogy a szemöldöke természetes és az ajkai is festetlenek, de ő így volt angyalian remek a maga nemében. Mögötte ott kullogott a korábban költögető nővérke.
A vékony nő orvos lehet, gondoltam. Ők járnak így a kórházban, bár neki nem volt sztetoszkópja, mint jellemzően a karikatúrákban ábrázolt hasonló foglalkozásúaknak. És nem volt fityulája sem. Csak az lepett meg, hogy a feltételezett doktornő az erőtlen köszönésemre egy bájos mosolyt engedett el felém, majd az egyik tenyerét a homlokomra tette. Mintha csak lázat mérne, le nem vette volna rólam a mosolygó tekintetét. Én persze csak feküdtem megilletődve, csak a szemeim forogtam körbe- körbe és próbáltam követni az eseményeket.
A doktornő megállapítva, hogy nincs lázam, elégedetten sóhajtott egyet. Otthonosan töltött gyümölcslevet egy pohárba, és segített meginnom, kedves mozdulattal tartotta meg a fejem, de szótlanul. A másik nővér eközben eltakarította az infúziót a karomból.
- Bocsánat, nem tudják véletlenül, mi van azzal az aranyos és nagyon csinos kis hölggyel, aki velem volt a roncsban? – kérdeztem erőtlenül az utolsó kortyot is lenyelve.
A vörös hajú nővér meglepődve bámult rám, a fekete viszont két kezébe fogta az arcomat.
- Én voltam az, Attila! – nyögte ki nagy nehezen a meghatódottságtól elérzékenyülve.
Meg is döbbentett egy pillanatra, annyira mélyen érintett a lány szemében tükröződő csillogás. Mit nem adtam volna érte, hogy ismerjem a gondolatait!
- Te sokkal szebb vagy, mint gondoltam! – mosolyogtam Karina elragadóan szép arcába, mire a lány hozzám hajolt, aztán előbb csak puszikat adott, utána megcsókolt. Váratlanul ért, mit mondjak. Szinte biztosra vettem, hogy nem látom már többé a lányt, vagy ha mégis, akkor viszont távolságtartó marad, és soha többé nem kerülnek szóba a köztünk történtek. Nem így lett. A nő ott ült a betegágyamon, és anyai szeretettel simogatta a lelkem.
- Kimennél, Margó? – szólt oda az ápolónőnek, aki kacsintott rám egyet és rögtön el is sietett.
- Mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy én leszek az első gondolatod, amikor magadhoz térsz! – csordult le egy boldog könnycsepp a karina arcán, de már hajolt is felém, hogy újabb csókkal szeretgessen meg. Apró ajkai meglepően kellemesen érintettek.
- Nem mondtad, hogy doktornő vagy… - nehezteltem egy kicsit, mert rangon alulinak éreztem magam mellette.
- Nem akartam… – vonta meg a vállát- meg nem is számít az! Örülök, hogy túlélted, nagyon izgultam és féltettelek. – áradozott gyermeki örömmel és szorongatta az egészséges kezem.
- És valaki meg is borotvált….
- Én tettem, így tényleg jobban tetszel! – nevetett egy szégyenlőset. És itt megakadt mindkettőnkben a szó, csak néztük egymást és vártunk a másik szavára. Nem akartam előhozakodni a történtekkel, pedig ott feszegettek a kérdések, például a kapcsolatunk hogyan továbbja. Karina sem könnyítette meg a helyzetet, pedig a csókjából ítélve egyértelmű volt, hogy lehet közös jövőnk. Mégis kellett kis idő, hogy feloldódjunk.
- Itt voltak a nővéredék, de hazaküldtem őket. Majd telefonálok neki, hogy már bejöhetnek! – terelte Karina is más mederbe a beszélgetést.
- Annyira édes vagy! Kicsit nyomorultul érzem magam a tehetetlenségemben.
A nő biztatólag kacsintott egyet, aztán az arcát az arcomhoz tolta. A meleg bőre megbizsergetett, és a szabad kezemmel élvezettel simítottam végig a frissen mosott, kellemes illatú haján. A lánynak nem volt most annyira átható, édes parfümillata, de így is a tökéletesen tiszta és ápolt teste felébresztette bennem a testiség iránti vágyat.
- Azt még nem mondtam, hogy ragaszkodó, bújós és levakarhatatlan vagyok! – suttogta a fülembe, de ez a rövid kis mondat sokkal kedvesebb volt a lelkemnek, mint abban a pillanatban bármi más.
- És… szeretnék bocsánatot kérni, hogy másodszor is az arcodba pisiltem! Azt reméltem, fel tudlak izgatni…
- Bármikor felizgultam volna tőle, de már félájult voltam. – ismertem be kicsit félve, hogy mit fog ezért gondolni rólam. Karina feljebb emelkedett, hogy olvasni tudjon a szemeimben. Zavarba ejtően tudott bámulni és ezen keresztül a vesémbe látni. Szerintem azt is észrevette, hogy a sápadt bőröm még fehérebb lett a kutató pillantásától, mert az arca egészen komoly lett, csak nem fehér, hanem vörös színben. Tartott egy kis hatásszünetet, mielőtt megszólalt volna. Már a legrosszabbtól tartottam, hogy feláll és otthagy, mire végre beszélni kezdett.
- Akkor majd teszek róla, hogy legközelebb, nyugodt körülmények között úgy is legyen. - időm sem volt végiggondolni, máris az ajkamra tapadt, és nem hagyott időt, hogy elszégyelljem magam. Ha nem vagyok annyira gyenge és erőtlen, nagyon élveztem volna, de ebben az állapotban csak a lelkemet simogatta. Az ajkai érintése megbizsergetett, de ezen kívül semmi más nem történt, nem izgultam fel. Valószínűleg érezhette, hogy megfojt a csókjaival, mert egy idő után végigfeküdt a gipszelt karom mellett, magához ölelt, és a fejét a nyakamba préselte.
- Jól csókolsz! Sokkal jobban, mint képzeltem. Igazság szerint azt hittem, sosem találkozom veled. Az agyam hiába szépítette a történteket, sosem jutottam gondolatban ilyen messzire. - simogattam meg az arcát. Még mindig azt hittem, hogy egy álomban vagyok éppen, de ez valóságosnak tűnt, nagyon is hitelesnek.
- Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tőlem! - búgta a fülembe, és az ajkaival édesen birizgálta a fülcimpámat, aprókat harapdálva bele.
- Nem is szeretnék, csak azt hiszem, hogy még mindig álmodom, és félek, hogy felébredek. Azt sem értem, hogy mersz mellém feküdni, nem félsz, hogy valaki bejöhet?
- Drága, ez egy VIP szoba, ide rajtam kívül senki se ki, se be, csak a nővérke, meg a kezelőorvosod. - közölte nevetve, miközben édesen siklott a kecses kis keze a meztelen mellkasomon.
- Azt hittem te vagy...!
- Nem, én a belgyógyászaton dolgozom. Itt és most csak vendég vagyok. - zengte csilingelően jó kedvel, és végre felkelt, hogy az arcát is láthassam az elbűvölő mosolyával egyetemben.
- Jézusom, te már dolgozol? Mióta nem vagyok képben? - merült fel bennem a kérdés, és hangosan ki is mondtam.
- Már ötödik napja. Volt egy kis komplikáció a comboddal, meg egy kis szepszis, vagyis vérmérgezés. De most már megmaradsz nekem! - tette a kezét az oldalamon sötétedő foltra és édesen megsimogatta.
- Az szerintem a cipőd sarka volt, bár ki tudja, sokmindenre nem emlékszem. Van valami, amiről még tudnom kellene?
- A legsúlyosabb a lábad, de már teljesen rendben lesz. Szépen gyógyul, két kis mélyedés kivételével nem is fog látszani. A karod csak törés, az hathetes gipsz, aztán tornáztatni kell. - mosolygott rendületlenül, és ettől jobb biztatást elképzelni sem lehetett.
- Ennyi az egész? – mosolyodtam el kérdőn felhúzva a szemöldökömet.
- Imádom az örökös jókedved! - húzta nevetve a takarót lejjebb - Tulajdonképpen nem vizsgáltalak még meg, nem tudom, minden megfelelően működik-e. - tette a kezét a péniszemre, és fülig vörösödve előbb egy csókot lehelt a képemre, aztán lehajolt és megpuszilgatta a fitymából kivarázsolt makkomat. Hosszúnak tűnő másodpercekig kényeztetett, mire visszahúztam, hogy megcsókolhassam.
- Ne haragudj, nem fog felállni..., fölöttébb kellemes volt, de nem tudok merevedést produkálni, az pedig rettenetesen zavar. - szomorodtam el kicsit a férfiasságomon esett csorba miatt.
- Tudom, te kis buta. Örülök, hogy egyáltalán túlélted. Ne érezd magad rosszul emiatt. Szívem szerint most azonnal szeretkeznék veled, de tudom, hogy nem lehet. Már csak amiatt sem, mert el van törve a medencecsontod, úgyhogy egy darabig nem ficánkolhatsz. - és ezt töretlen jókedvvel, kipirulva közölte. Aztán valószínűleg láthatta rajtam a megilletődöttséget, mert ismét hozzám hajolt, de nem puszilt meg, hanem a fülembe sugdosott.
- Azért franciázhatunk, amennyit csak akarsz! - nézett rám szégyenlősen kivörösödve, és különös tűz égett a csillogó szemeiben. Az ördögöt is képes lett volna kihozni belőlem, még levegőt venni is elfelejtettem. Csak bámultam az arcába a bűnös gondolataimba mélyülve.

Karina adott még egy röpke kis puszit, aztán felpattant. Jó ápolónőhöz méltóan, de inkább anyáskodva betakart, aztán öntött egy pohár gyümölcslevet.
- A telefon a tiéd, ha tudod a pin kódodat. - adta a kezembe a készüléket egy cetlivel egyetemben, amire a saját neve és száma volt gyöngybetűkkel felvésve.
- Most el kell mennem, de te egyél sokat és pihenj, hogy erősödj. Meglátod, már este is minden jobb lesz! És álmodozz..., lehetőleg rólam! - lepett meg ismét.
- Meg lesz, a baleset óta is egyfolytában rólad álmodoztam... - mosolyogtam a kedves nőre, és kellemes forróság öntött el. És ezt nem a láz okozta, hanem a lány szenvedélyes csókja.
Kifelé menet még visszafordult, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
- Álmodozz csak nyugodtam, én majd valóra váltom! - és eltűnt az ajtó mögött, a szobában hagyva egy gyógyulófélben lévő reménykedő és boldog férfit.




Szex képek, erotikus fotók


VR szex     Creampie szexkép     A nagymellű nő meg a forróvérű szöszke     Faszra éhes menyasszony     
A nejem és a négerek     Vékony kurva meztelen     Amatőr csaj beleül a faszba     Tetkós punci     
Pete Jensen csöcsös pornósztár     Kutyapózban     Dagi nő pucsit     Hátulról baszás kutyapózban