Fülledt erotika a vonaton

Legújabb történetek

Legjobban keresett

Most olvassák:


Partnerek

A  legnagyobb szex, erotika, porno toplista.
A legjobb szex, pornó, erotika toplista. The best  sex, porn,  erotic sites of the top sex.




Fülledt erotika a vonaton



Fülledt erotika a vonaton
Ő állt ott előttem, mosolygó arccal pillantva be a kupéba, érdeklődő arccal szemlélve magányomat, és a körülöttem terpeszkedő üres üléseket.
– Hello! – szólalt meg végül. – Leülhetek ide?
Mintha feszített víztükör alól robbantam volna ki, hogy ismét teleszívjam tüdőmet a friss levegővel… Egy búbánatos fityfenét. Pont hogy most akadt el a lélegzetem, mintha egy erős kéz marokra szorította volna a tüdőmet. Megszólalni sem bírtam, ezért csak bólintottam, ő pedig egy mégszélesebb vigyort villantottam rám, és behúzva maga mögött a nyikorgó ajtót, elhelyezkedett velem szemben a vonat ülésén. Szívem hevesen dobogott. Azon csodálkoztam, ő hogy nem hallja meg, amikor én majd megsüketülök a fülsértő dörömböléstől.
Csak ültünk némán, egymással szemben. Fakókék szemei látszólag a semmibe révedtek el, miközben álkapcsa folyamatos lágy mozgást végzett, ahogy rágta a rágóját. Én úgy csináltam, mintha ismét visszatértem volna előbbi elfoglaltságomhoz, és az ablakon át bámulnám az elsuhanó tájat, de közben egy pillanatra sem tudtam levenni róla a tekintetem, és szemem sarkából folyamatosan őt bámultam.
Nem akkor láttam őt először. Bár még csak alig negyed, legfeljebb fél óra telhetett el az első alkalom óta, de már most úgy éreztem, mintha világéletemben őt kívántam volna.
De kezdjük az elején! Az elmúlt napoktól, hetektől eltérőn kissé borongós idő volt, amikor azon a szombat délelőttön kimentem a pályaudvarra. Engem persze a legkevésbé sem zavart a szinte már üvöltő napsütés hiánya. Ez talán a szokásosnál elviselhetőbbé tette a tavaszt, bár nagyon is jellemző, hogy pont akkor romlik el az idő, amikor lenne időm kikapcsolódni. Még az a mázli, hogy az eső nem esik. Pont most, amikor eltölthetek egy kellemes hétvégét Zolival.
Ritkán láttuk egymást. Bár állítólag a pasim, a kapcsolatunk ennél jóval bonyolultabb. Már jó ideje ismertük egymást. Bár kissé visszahúzódó, tartózkodó, és szemérmes… ő inkább úgy mondaná, konzervatív fiú volt, talán épp ezért szerettem. A kapcsolatunk lassan épült fel, és egy idő után eljutottunk arra a szintre, hogy, bár mindketten nagyon jól sejtettük, hogy nem egymással fogjuk leélni az életünket, elhatároztuk, töltünk együtt pár boldog hetet, hónapot, évet. Amennyi jut. Ezek után a szex talán mégfelemelőbb és vadítóbb volt vele, mint azokkal, akikkel az első találkozás hevületében égve egymásnak ugrottunk.
Nos igen, mondhatni a pasim volt, de a kapcsolatunk sosem úgy nézett ki, ahogy az a leányregényekben meg van írva. Nem sétálgattunk minden szabadidőnkben kéz a kézben a parkban, vagy húzódtunk be valahova enyelegni, ha épp esett az eső. Nem mentünk el együtt, olyan gyakran, ahogy csak lehet, enni valamit, hogy közben csak egymás szemét bámuljuk, miközben vakon tömjük magunkba a kaját. Nem ragozom tovább. Röviden kifejezve, nem voltunk soha az a nagybetűs Álompár. Az elmúlt időkben meg pláne nem. Ő már lassan az utolsókat rúgta az egyetemen, és az utolsó félévet gyakorlatilag kizárólag a szakdolgozat írásának szentelte. Ahhoz azonban, hogy a Nagy Műre tudjon koncentrálni, ahogy ő nevezte a kis elemzését, csendre és nyugalomra volt szüksége. Ezt mondjuk meg tudom érteni. Bár nekem szerencsére még a legnagyobb gondom ilyen téren a novelláim írása, amelyeknél nem sürget határidő, és vagy tetszik az olvasóknak, vagy nem, engem is őrületbe kerget, ha írás közben folyamatosan körülöttem dumálnak, mászkálnak, sertepertélnek. Ha nincs egy nyugodt órám, amikor le tudnék ülni írni, anélkül, hogy bárki megzavarna. A szakdolgozat írására pedig ez még fokozottan is igaz, hiszen azt meg az ember a háta közepére se kívánja, úgyhogy még csak a késztetés sincs meg rá, hogy a körülötte zajló események helyett arra figyeljen. Úgyhogy Zoli, ezen érvekre hivatkozva, fogta magát és átrakta a székhelyét a család vidéki nyaralójába egy a semmi közepén fekvő kis faluba.
Innentől kezdve ritkaságszámba ment, hogy telefonbeszélgetésen túl sokat tudtunk volna érintkezni. Ő hét közben járt csak fel Pestre, bevásárolni, a konzulensével találkozni, családot látogatni, vagy a könyvtárba egy újabb stóc könyvért, miközben én az egyetemen rohadtam. Amikor meg én értem rá hétvégén, na akkor ő meg, mivel a könyvtár zárva, a konzulens sincs benn az egyetemen, minimum két, de a péntekkel együtt inkább három napra úgy beásta magát a munkájába, mint vakond a lukába.
Ebből fakadóan a kapcsolatunk, ami sohasem volt épp szokványosnak mondható, méginkább fellazult. Félreértés ne essék, szerettük egymást, és alig vártuk azt a pár alkalmat, amikor havonta egyszer, vagy kétszer együtt tudunk tölteni egy estét. Pláne ha egy egész hétvégét. Viszont Zoli sosem várta el tőlem, hogy úgy ragaszkodjak hozzá, mintha házasok lennénk. Pontosan tudott a lányok iránti vonzalmamról, és bár ő nem volt az a nőcsábász, sem az a fajta kalandor az ágyban, aki örömmel ugrott volna bele egy édes hármasba, ne adj Isten négyesbe-ötösbe, de a legrejtettebb rosszmájúság nélkül, mosolyogva bíztatott, ha megkívánok egy lányt, nyugodtan hajtsak rá. Az Erikkel való… „kapcsolatommal” és annak jellegével is tökéletesen tisztában volt, és, amit a pasik többségétől még csak el sem mernék várni, semmi problémája nem volt vele. Bár, ellentétben a csajokkal, akik olyasmit nyújthattak, amivel ő nem versenyezhet (viszont persze vica-verza, ő is rengeteg olyat tud nyújtani, amit egy lánytól sem kaphatok meg), az némi irigységgel töltötte el, hogy más pasiknál (is) keresem az élvezeteket. Viszont Erikkel, merőben különböző személyiségük dacára, tökéletesen kijött, és tudta, hogy ami köztünk van, az sosem ment túl a barátság keretein, és persze, amilyen hóhányó Erik, ha rajtam múlik, soha nem is fog. A többi pasiról meg pontosan tudta, hogy csak futó kaland mindegyik, és ha a körülmények, azok az átkozott körülmények, megengedik, még a legjobbjukat is faképnél hagyom, hogy az ő karjaiba rohanjak. Neki pedig ez tökéletesen megfelelt.
Most pedig, hogy úgy döntött, egy hétvége erejéig hagyja ülepedni az eddig összegyűlt anyagát, és felhívott, hogy menjek le hozzá két napra, a tanyára egy kicsit, ejtőzni, kirándulni… és henteregni a fűben, ezer örömmel indultam a pályaudvar felé.
Éppen csak megvettem a kifizettem a jegyet a kasszánál, megköszöntem a pénztáros néninek, és megfordultam, amikor megpillantottam Őt. A lányt, aki most ott ült velem szemben, alig egy karnyújtásnyira a kupéban. Épp akkor érkezett meg, és állt be a pénztárhoz vezető sorba.
A tekintetem egyből megakadt rajta. Bár csak futólag láttam, ahogy elsétáltam mellette, ez is elég volt ahhoz, hogy alaposan végigmérjem. Nálam nagyjából fél fejjel alacsonyabb, középmagas, karcsú és eszméletlenül formás testű teremtés volt. Vonalait pedig, amelyeket amúgy is vétek lett volna elrejteni, csak mégjobban kiemelte a koptatott világoskékes-szürke farmer és a felsőtestén feszülő, pont derék felett érő szűk, fekete bőrkabátja. Élénk szőke haja lófarokba hátra volt fogva, így még kibontott lobbonca sem törte meg hosszúkás,karcsú alakját. Egyszerűen gyönyörű volt. Ahogy elhaladtam mellette, tekintetünk egy pillanatra összefonódott. Akkor láttam először rám villanni azt a kacér mosolyt. Akkor még nem tudtam, hogy ez nem lesz egyben az utolsó alkalom is. Én is visszamosolyogtam rá, hogy a következő pillanatban már el is tűnjön a szemem elől, ahogy elhaladtam mellette.
Azt talán túlzás lenne mondani, hogy a következő pillanatban már nem is emlékeztem rá, hiszen egy ilyen szépség mindig mély benyomást tett rám, és azt sem mondhatnám őszintén, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy valahogy becserkésszem és leteperjem, de az ilyen futó, egy-két perces „kalandok”, fő jellemzőjükből adódóan, nem tartanak sokáig. Utána már felesleges lenne rajta rágódni. Élveztem pár pillanatig a látványát, de ennyi. Ha még órákig rajta agyalnék, azzal magamnak sem használnék semmit. Azzal meg pláne nem, ha azon dühöngenék magamban, miért nem léptem, amíg lett volna rá lehetőségem.
Szóval a következő pillanatban már nem is gondoltam rá. Csak felkapaszkodtam a vonatra, kerestem egy üres kupét, kényelmesen elhelyezkedtem, és az ülés karfájára könyökölve, államat a tenyerembe helyezve bámultam ki az ablakon. Ezen a testhelyzetemen pedig nem is változtattam, még az után sem, hogy elindult a vonat. A következő negyed, vagy fél órában, a fene sem tudja, az egyébként elég jó időérzékem mindig ilyenkor hagy cserben, elmerültem a gondolataimban. Igazából nem futott át az agyamon semmi említésre méltó. Semmi olyan, amit meg lehetne fogalmazni. Csak bambultam ki az ablakon, fel sem fogva a szemeim előtt elsuhanó tájat, míg végül meg nem hallottam az ajtó nyikorgását, ami, mintha a feszített víztükör alól robbantam volna elő, akár beszívva a levegőt, akár nem, visszarántott a jelenbe, hogy megpillantsam a kupé ajtajában azt a szőke lányt farmerban és bőrdzsekiben, akivel a pályaudvar pénztáránál egymásra mosolyogtunk, és most ugyanazzal a mosollyal találjam szemben magam.
– Hello! – mondta kedves, közvetlen hangon. – Leülhetek ide?
Agyam annyira elgémberedett a semmire sem gondolásban, és most annyira váratlanul ért a lány jelenléte, hogy egyszerűen szóhoz sem jutottam. (Egy orvosnak tanuló ismerősöm szerint ezt nevezik „tudományos” nyelven agyfasznak.) Csak bugyután bólintottam, mire ő rám villantott egy mégszélesebb mosolyt, és behúzva maga mögött a nyikorgó ajtót, letelepedett a velem szemben lévő ülésre, az ablak mellé.
Igyekeztem természetesen viselkedni. Mintha itt sem lenne. Mintha jelenlétéről, azok után, hogy tudattam vele, engem nem zavar, ha beül ebbe a kupéba, el is feledkeztem volna. Úgy csináltam, mintha ismét csak bambulnék ki az ablakon, a szemem sarkából azonban csak őt figyeltem. Ahogy karcsú testével elhelyezkedik az ülésben, majd keresztbe teszi hosszú lábait. Egyszerűen nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ahogy fakó kék szemei látszólag a semmibe révedtek, úgy éreztem, nem veszi észre érdeklődésem, ezért egyre óvatlanabbá váltam. Egy darabig mozdulatlanul ült. Csak álkapcsa mozgott lágyan, ahogy rágóját majszolta. Aztán hirtelen azok a kék szemek rám vetődtek, amitől amúgy is hevesen verő szívem most egy hatalmasat dobbant.
– Mi az? – kérdezte kissé csámcsogó hangon, továbbra is rágva a színes gumit a szájában. Arcán most nem jelent meg mosoly, bár düh, vagy sértettség sem bujkált a hangjában. Egyszerű érzelemmentesség sugárzott mindenéből.
– Semmi. – Kiszáradt a szám, és most tényleg kitekintettem az ablakon, úgy téve, mintha eddig is azt csináltam volna.
– Láttam ám, hogy bámulsz. – A hangja továbbra is színtelen volt. Nem megvető, nem lenéző, nem undorodó. Csak közölte a tényt.
– Én… – hebegtem. Tudom magamról, hogy sokat beszélek. Néha már túl sokat is. Az ilyenekkel viszont nagyon könnyű sarokba szorítani. Ilyenkor egyszerűen szóhoz sem tudok jutni. Csak hebegek-habogok, ahogy most is.
Kék szemeibe néztem, amikben azonban nem fedeztem fel sem undort, sem visszautasítást, csak tiszta érdeklődést. Ezért hát, úgy döntöttem, egy életem, egy halálom, inkább kibököm.
– Egyszerűen csak gyönyörű vagy. – Jesszusom! Ha ebből nem látja meg, merről fúj a szél, akkor semmiből. Nekem meg fogalmam sincs, mit fog reagálni. Pont az ilyen helyzeteket szeretem elkerülni.
Ő viszont, legnagyobb félelmemmel ellentétben, nem pattant fel elszörnyedve, és hagyott ott megvető pillantások kíséretében. Épp ellenkezőleg.
– Köszi – villantott rám ismét egy kacér mosolyt. – Te is nagyon szép lány vagy.
A szemében valami különös fény csillogott.
– Ugyan már – vigyorodtam el. – Nálad biztosan nem szebb.
El sem hiszem, hogy ezt kimondtam. Ennél én óvatosabb vagyok. Az ő esetében viszont talán ösztönösen megéreztem valamit, hiszen nem is reagálhatott volna jobban. Boldogan felkacagott.
– Te bókolsz nekem.
Nem tudtam mit válaszolni, csak csálén elmosolyodtam.
A vonat ebben a pillanatban zökkent egyet. Talán egy kő került a kerekek alá, vagy a sín két eleme egy kicsit eltávolodott egymástól. Fene se tudja, viszont a mi helyzetünkön ez lendített talán a legnagyobbat. Bár ha ez nem jön, bizonyosra vehető, hogy lett volna más, mivel egyértelmű volt, hogy ő játszott rá a kis lökésre, amikor elemelkedett az ülésből és az én ölembe zuhant.
– Bocsi – kacagott.
Én is nevettem. Nem tettem szóvá észrevételemet. Miért is tettem. Hiszen csak örültem neki, hogy ez a gyönyörű lány az ölembe huppan, és magamon érezhetem a teste melegét. Végigpillantottam rajta, és ismét gyönyörködtem egy pillanatot csodás lábaiban.
Ez sem kerülte el a figyelmét.
– Tetszenek?
Megrezzentem és a szemébe néztem, ő azonban továbbra is mosolygott, és pillantásában változatlanul ott remegett az a kacér fény.
– Nagyon – válaszoltam elcsukló hangon és ismét a lábaira tekintettem. Talán csak én akarom belemagyarázni, de mintha aközben, hogy egy kicsit fészkelődve elhelyezkedett az ölemben, karjával átfonva a nyakamat, csak azt akarta volna elérni, hogy mégnagyobb hosszában megcsodálhassam ezeket a gyönyörű testrészeket.
– Érintsd csak meg nyugodtan! – lepett meg ismét. Mintha olvasott volna a gondolataimban, vagy testem legapróbb rezdüléseit is észrevette volna. Most például a kezem remegését, ahogy kinyújtanám felé, de nem merem. Végül, engedelmeskedve szavainak, kinyúltam és rásimítottam kezem a feszes farmer alatt húzódó bőrre.
– Gyönyörűek – mondtam, miközben végigsimítottam egyik lábán, és kezeim alatt átfutottak a farmere combrészén, derekától a térdéig egyenlő közönként elhelyezett, szakadásszerű koptatások. Nem tudom mi lelt, talán most jött meg az önbizalmam, de eddigi megilletődöttségem után beszélni kezdtem: – Tudod, állítólag a férfiak azért szeretik, ha egy lány magas sarkút visel, mert ahhoz, hogy az ilyen cipőben járni lehessen, meg kell feszítened az inaidat a lábadban. Ettől pedig az vékonyabbnak és hosszabbnak tűnik, ami felébreszti bennük a vadászösztönt. Mintha gepárdok lennének, amik a gazellákat bámulják. Csak épp ők másképp akarnak felfalni.
– Gepárdok? Miért nem oroszlánok?
Ismét kék szemeibe néztem, kezem pedig megállt egy pillanatra a combján.
– Az oroszlánoknál a nőstények vadásznak.
– Az mégjobb – mosolygott kacéran.
– Szóval a férfiakat inkább a gepárdokhoz lehetne hasonlítani – folytattam az előző gondolatot, nem lévén biztos, hova tehetném előző megnyilvánulását.
– De te nem vagy férfi – kacagott halkan. – Inkább egy nőstényoroszlán.
Nem válaszoltam semmit, csak óvatosan rámosolyogtam.
– Viszont rajtam nem magas sarkú van – tűnt el egy pillanatra a mosoly az arcáról, és elgondolkodva nézte a lábát, amit most teljes hosszában felemelt, hogy lássa fehér sportcipőbe bújtatott lábát. Talán már én bolondultam meg teljesen a közelségétől, de úgy éreztem, mintha ezt is csak az én pillantásomnak csinálná.
– Nem is baj – mondtam, és még mindig a combján nyugvó kezem ismét elindult, most már a lábszárát is végigsimítva. – A te lábad így is gyönyörű. És ezek a koptatások… mintha csíkok lennének… mint a gazelláké – mosolyogtam rá. – Vagy valami érzéki csalódás miatt, vagy tudja a fene, nem értek hozzá, ettől is vékonyabbnak és hosszabbnak látszanak.
– Köszi – mosolygott rám ismét.
– Amúgy is – simogattam meg a lábszárát, ujjaim hegyével megérintve cipője felső peremét. – Én jobban szeretem a sportcipőket, mint a magas sarkút. Nem csak mert kényelmesebb viselni, de a többi lányon is.
– Miért? – kérdezte érdeklődve.
– Nem fontos – szabadkoztam. – Tudom, túl sokat beszélek. Nem akarlak untatni a marhaságaimmal.
Magam sem tudom, miért mondtam ezt. Talán, mert jobban szeretek én irányítani. Én kézben tartani a dolgokat. Ez a lány pedig mintha úgy játszott volna velem, mint macska az egérrel. Nem tudtam, mi lehet a célja. Tényleg az-e, amire én gondolok. Ő azonban egy újabb kacér mosolyával megnyugtatott:
– De. Nagyon érdekel.
Nem tudtam megállni, én is rámosolyogtam, majd ismét lábaira tekintettem, és folytattam.
– Tudod, kétféleképpen lehet valami vonzó. Legyen az akár egy tárgy, egy festmény, egy helyszín, vagy egy ember. – Erre az utolsó szóra ismét a szemébe néztem, amiben most mintha pattogó tűzként lángolt volna az előbbi szikrázás. Visszafordultam, és ismét a kezem alatt feszülő lábát bámultam, miközben folytattam: – Az egyik, ha valami nagy, impozáns, robosztus, éles vonalakkal, erőt sugárzó aurával. Ilyenek mondjuk a magas, sziklás hegyek, ilyen egy végtelennek tűnő fagyos, zord jégmező, ilyen egy hatalmas erdőség égbe nyúló fákkal… és ilyen egy jó férfi – mosolyodtam el.
– És a másik? – sürgetett, kihasználva, hogy egy pillanatra elhallgattam.
– A másik – villantottam rá egy mosolyt – az ami lágy. Nincs benne semmi él. Csupa lekerekített forma és puhaság. – Egy pillanatra felnyúltam, és megsimogattam arcát, amire ez tökéletesen ráillett. Aztán viszont megrémülve saját merészségemtől, kezem inkább visszavándorolt a combjára, és tovább beszéltem, hogy ne legyen lehetősége szóvá tenni. – Ez az igazi szépség, ami általában a viszonylag kisebb mérettel is jár együtt. Ilyen mondjuk egy igazgyöngy, egy nyaklánc, egy ékszeres doboz, egy tiszta vizű, lekerekített kövekkel borított fenekű patakocska, egy kisállat, vagy egy nő – mosolyogtam ismét rá, mire az ő arcán is szélesebb lett a vigyor. – Nem tudom miért, de a sportcipőbe bújtatott női láb sokkal jobban visszaadja ezt, mint a magas sarkús… Nem vagyok lábfétisiszta – tettem hozzá gyorsan. – Sőt. Viszont a megfelelő ruhához felvett sportcipő… egy ilyen szép lánynál, csak mégjobban kiemeli a nőiességét.
– Köszi – mondta már sokadszorra, és legnagyobb meglepetésemre közelebb hajolt és adott egy puszit az arcomra. Fejem szinte reflexszerűen fordult oldalra, amire azonban ő is rájátszott, és a következő pillanatban ajkaink egy forró csókban értek össze.
Most ő emelte fel a kezét és érintette meg az arcomat, miközben ajkait az enyémekre tapasztotta, nyelvével végigzongorázott a fogaimon. Aztán, egy örökkévalóságnak tűnő pillanat múlva, visszahúzta a fejét, és úgy egy arasznyira az enyémtől megállapodva a szemembe nézett.
– Ez nagyon finom. – Most már felismertem a szemében azt a csillogást. A vágy csillogását.
– Akkor gyerünk még! – mondtam és ráhajoltam az arcára.
A csóktól felbátorodtam, és kezem a combjáról befelé indult. Szétnyitottam a nadrágját, és becsúsztattam alá a kezemet. Már meg sem lepett, hogy a bugyija teljesen átnedvesedett, hiszen érintésére már az én bugyimban is teljes téboly uralkodott. A vékony szöveten keresztül simogattam lüktető punciját, amire ő halkan nyögdécselt csókom ölelésében. Én azonban nem engedtem, bár, biztos voltam benne, ő nem is akarná. Amikor éreztem, hogy egyre hevesebben tátognak szeméremajkai, benyúltam a bugyija alá, és egy kevés simogatás után bedugtam a hívogató ajkacskák közé a mutatóujjamat.
Hátravetette a fejét és halkan felnyögött az élvezettől. Ujjam először lassan mozgott ki-be, hogy aztán fokozatosan gyorsítsam. Nyögései üteme a puncija lüktetésével egyenes arányban gyorsult. Hamarosan már elérkezettnek éreztem az időt, hogy bedugjam még egy ujjamat is. Ezek után már nem kellett sokáig mozognom, hogy végül fojtott sikolya kíséretében szoruljon rá járata az ujjamra. Egy pillanatra megrémültem, hogy valaki meghallja öröme hangjait, de amikor orgazmusa elmúltával is vidám, csillogó szemekkel nézett rám, megnyugtatott, ha őt nem érdekli, engem se kell, hogy érdekeljen.
– Ez marha jó volt – mondta és ismét megcsókolt. – Olyan kedves és okos lány vagy. Ráadásul úgy ujjazol, ahogy egy más lány se, akit ismerek. Nem is értem, miért voltál ilyen félénk.
– Tudod – kezdtem ismét, valami miatt megint ugyanazzal a szóval, amivel minden kisebb monológomat, de ez már csak az én átkom –, jobban szeretem, ha én irányítok. Lehet, hogy néha nem látszik rajtam, sőt, többnyire nem… csak te fogtál ki ilyen szerencsétlen helyzetemben, de eléggé félénk vagyok. Nevezz gyávának, ha akarsz, de nem bírom a visszautasítást. Mások azonnal kitálalnak, rámozdulnak egy lányra, ha akarnak valamit, vagy lesz, ami lesz alapon, vagy pedig eleve azzal a célzattal, hogy nem fogadnak el nemleges választ. Az utóbbihoz én nem vagyok elég kitartó, és nem elég vastag a bőr a képemen, az előbbihez meg nincs elég bátorságom. Nem viselném el, ha az a lány, akit megkívánok, undorodva nézne rám.
– Megértelek – simogatta meg az arcomat.
– Ezért inkább szeretem határozottnak mutatni magamat. Taktikázok, óvatosan körbeudvarolom a lányt, és kifürkészem, milyen válaszra számíthatok tőle. Aztán pedig csak akkor terítem ki a lapjaimat, ha már biztos vagyok benne, hogy lehet nála esélyem, és legrosszabb esetben is csak egy „bocsi, kedves lány vagy, de van barátom/barátnőm”, vagy egy „bocsi, kedves lány vagy, szerencsés lehet az a lány, akit kiválasztasz, de én hetero vagyok” visszautasítást kaphatok.
– Világos taktika. Nálam bejön.
– Te kis kétszínű! – vigyorogtam rá, miközben továbbra is nedves punciját simogattam. – Pont te mondod ezt, aki az első mondatoddal leromboltad az egészet?
– Mivel? A helloval?
– Nem, te buta – kacagtam. – Amikor szóvá tetted, hogy bámullak.
– Nehéz is lett volna nem észrevenni – kacagott fel. – Bár lehet, csak azért, mert akartam is, hogy bámulj.
– Tényleg? – csodálkoztam el.
– Persze, te buta – vágott vissza az előbbiért és megsimogatta az arcom, hogy aztán egy csókot leheljen a számra. – Mit gondolsz, miért jöttem át ide fél órával az indulás után?
– Hát, ö…
– Már Pesten megakadt rajtad a szemem. Amikor megláttalak a pénztárnál. Utánad is fordultam, amikor elmentél mellettem, és talán egy kicsit sajnáltam is, hogy te nem tetted ugyanezt. Azt hittem, csak udvariasságból mosolyogtál vissza, és nem is érdekellek… mint nő. Ezért ültem először máshova, de fél óra után nem bírtam tovább, és úgy gondoltam, megkereslek.
– Akkor miért ültél le csak úgy velem szembe, és bámultál a semmibe némán?
– Én… meg voltam illetődve na! Nem tudtam, hogyan lépjek feléd. Addig azt hittem, nem érdekellek, és… kimondom, megijedtem, hogy visszautasítasz. De ezt ne mond el senkinek, mert a csajok kiröhögnének érte!
– Ugyanazok a csajok, akik nem ujjaznak olyan jól?
Egy pillanatra elpirult, majd, mintha csak egy apró semmiségről lenne szó, rávágta: – Igen.
– Milyen csajok ők tulajdonképpen? – folytattam, mielőtt elterelhette volna a szót. – Te már tudod rólam, hogy szeretem a hosszú lábakat, a sportcipős lányokat, és hogy szeretek én kezdeményezni…
– És hogy nagyon jól ujjazol – szakított félbe vigyorogva.
– Igen, azt is… Viszont én nem tudok rólad semmit. Csak azt, hogy ezek szerint volt már dolgod lányokkal.
– Hát, mifelénk nehéz is lett volna másképp.
– Na épp erre lennék kíváncsi – mosolyogtam, és egy kissé bemélyesztettem mutatóujjam hegyét a puncijába, mire a felnyögött. – Már amikor először emlegetted a lányokat, akiket ismersz, éreztem, hogy nem hétköznapi ismeretségről van szó.
– Hát… ö… – Most ő bizonytalanodott el. Lehet, kicsit szadista is vagyok, de élveztem, hogy most én hozhatom őt zavarba. De megint csak, mintha olvasott volna a fejemben határozottan folytatta. – Te egy nagyon okos és művelt lány vagy. Biztos szép család, gazdag szülők, és bíztató jövő áll előtted.
– Nem teljesen – vallottam be. – De ez most hogy jön ide.
– Csak nem akarom, hogy megbotránkozz miattam – halt el a hangja, és láttam, elpirul. – Én sem akarom, hogy ezek után undorodva ellökj. Kibírom, ha visszautasítanak, de te… téged nem akarlak emiatt elveszíteni.
– Ugyan már! – kacagtam fel. – Hiszen még nem is ismerlek. Amúgy meg, nem tudom erre mit mondhatnál, ami miatt undorodva hagynálak itt.
Egy pillanatnyi feszült csend után vett egy mély levegőt és kibökte.
– Egy sztiptízbárban dolgozom. – Pillanatnyi csend telepedett ránk. – Na! Nem szólsz semmit?
– Mit szólnék – vontam fel a szemöldökömet.
– Nem zavar? Úgy értem…
– Miért zavarna? Ezt a gyönyörű testet kár is lenne elrejteni.
Elmosolyodott és hálásan nézett rám.
– Köszönöm – suttogta halkan. Mi a fene! Most már nem is „köszi”? Haladunk.
– De a lányokkal mi van?
– A többi lány a bárban. Meg tudod… ez nem csak egyszerű sztriptízbár… És nem csak férfiak térnek be, szóval…
– Nem kell folytatnod – mosolyogtam. – Értem. De nem kell szégyellned. Ha élvezed, amit csinálsz…
– Igen, élvezem – bólintott.
– Hát akkor meg? Miért szégyellnéd?
Az arcán ismét szélesre nyúlt a mosoly, közelebb hajolt és megcsókolt.
– Csodás lány vagy. Ha egyszer felénk jársz, nézz be! Örömmel várlak.
Átnyúlt a szemben lévő ülésen hagyott táskája felé, de úgy, hogy közben egy pillanatra se hagyta volna ott az ölemet, de még csak a kezemet sem engedte kihúzni a bugyijából. Előhorgászott egy papír fecnit valahonnan, meg egy tollat és ráfirkantott egy címet, majd begyűrte a kabátom zsebébe.
– Köszi – mondtam most én. – De tényleg? Mit keresel te itt?... Ne érts félre, de a te fajtádról… nem mintha bármi rossz lenne abban, amit csinálsz… szóval nehezen tudlak elképzelni Pesten kívül… Azt meg nem feltételezem rólad, hogy valami Isten háta mögötti lebujban táncolnál a részeges parasztoknak.
– Nem, dehogy – kacagott. – Nagyon kultúrált a hely. Gyere el, nézd meg!... Azt viszont ugye nem gondolod komolyan, hogy attól, hogy Pesten dolgozom, akárhol is, törvényszerűen ott is lakom? Hiszen veled is ez a helyzet, nem?
Kicsit zavarba jöttem. Erre nem válaszoltam volna szívesen. Hiszen mondjam el neki, hogy a barátomhoz utazom le vidékre a hétvégére? Nincs benne semmi rossz, persze, hiszen köztünk nincs semmi, Zoli meg még talán élvezettel végig is hallgatná a képtörténteket, feltéve persze, hogy akad idő rá, elvégre, Erikkel ellentétben vele millió jobb közös elfoglaltságunk van. Ezzel a lánnyal meg csak most ismertük meg egymást. De akkor is. Ha már egyszer a kezem most is a puncijában matat… Nem tartottam túl jó ötletnek ezt szóba hozni, na. Ő viszont nem is várta el.
– Haza megyek a hétvégére – világosított fel. – De jó is, hogy szólsz. Lassan le kell szállnom.
– Itt? – csodálkoztam. Most vettem csak észre, hogy a vonat lassít, az ablakon kitekintve viszont nem láttam mást, csak az erdős, irtásos tájat, villanypóznákkal meg ilyenekkel.
– Ne rökönyödj meg annyira! – kacagott, miközben feltápászkodott, mégvidámabban nézve csalódott arcomat, amiért ki kellett húznom a kezemet a bugyijából. – Nem ide jöttem. Csak át kell szállnom, és itt a legjobb a csatlakozás.
– Nem tudsz maradni még? – álltam fel, és átkaroltam a derekát, hogy magamhoz vonjam. Halkan felkacagott és egy csókot lehelt a számra.
– Nem lehet. Le kell szállnom... De még látjuk egymást, ugye?
– Mindenképp. Amint tudok, elnézek hozzátok – vetettem egy pillantást a kabátom zsebe felé, amiben az összegyűrt cetli lapult a címmel.
– Rendben – mosolygott boldogan. – Majd szólok, hogy engedjenek be ingyen… Ha megmondod, hogy hívnak.
– Így még nem tudakolták a nevemet – kacagtam fel, majd gyorsan kihorgásztam a táskájából a tollát, megfogtam a kezét és a csuklójára írtam a nevemet.
– Így hívnak? – nézett rá. – Brigi?
– Az ismerőseimnek csak B – vontam vállat, mire felkacagott.
– Ez tetszik.
– És téged?
– Vicces, hogy az előbb gazellához hasonlítottál – kuncogta. – Mert pont ez a művésznevem.
– Gazella?
– Ühüm.
– Ez meg nekem tetszik – mosolyodtam el, mire ismét egy csókot lehelt a számra. – Akkor én meg leszek neked Oroszlán. – Erre ő is felnevetett.
– A valódi nevem pedig…
– Csss! – tapasztottam a szájára a mutatóujjam. – Nem érdekes… Gazella. Ez a név tökéletesen illik hozzád. Más pedig nem érdekes.
Váltottunk egy forró csókot, majd miközben a vonat csikorogva megállt, a fülembe suttogta a nevét, hogy aztán mosolyogva eltávolodjon.
– Várj még! – ragadtam meg a csuklóját. Gyorsan ráfirkantottam a telefonszámomat is a nevem mellé a még mindig a kezemben szorongatott tollával, majd azt is a kezébe nyomtam. – Hívj majd fel!
Mosolyogva nézett a csuklójára firkantott számsorra, majd egy mégszélesebb vigyort vetett rám, és mosolyogva elsietett.
Visszazuttyantam az ülésembe, az ablak mellé, és elégedetten felsóhajtottam. Orromhoz emeltem az ujjam, amely pár perce még a puncijában járt, hogy érezzem a szagát, majd lassan lenyaltam róla a nedvet. Számat betöltötte az íze. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy előttem fekszik, meztelenül, arcom a lábai között, és nem csak az ujjamról kényszerülök lenyalogatni nedveit, hanem az egyenesen kelyhéből csordogál a számba.
Megborzongtam a gondolatra. Felnyitottam a szemem, és kitekintettem az ablakon, hátha láthatom még egyszer, bár remélhetőleg nem utoljára. Nem is kellett csalódnom. Pár méternyire a kupénktól szállt le. Visszanézett, és amikor látta, hogy őt figyelem, mosolyogva integetett nekem, és elsétált egy elhagyatott, ütött-kopott állomásépület felé. El se tudtam képzelni, miféle csatlakozás lehet itt, sőt, egyáltalán miért áll meg itt akár egy vonat is. Egy viszont biztos. A környék elhagyatott volt. Közel s távol egy teremtett lélek sem. Csak a vasút, és egy földút mellette, ami aztán bekanyarodott az erdőbe, talán a legközelebbi település felé. Épp csak elég széles volt, hogy talán egy autó elférhessen rajta. Ideális hely egy titkos szerelmi légyottra. Ha pedig az ajtó és ablakok nélküli, innen is jól láthatóan teljesen üres épületbe behúzódunk, még a vonatból kikandikálók sem látnak minket.
A kép módosult a fejemben. Gazella már nem az ágyon feküdt előttem, hanem a romos épület belsejében állt, a falnak dőlve. Az üres ablakkereten beáradó fény nyalogatta a testét. Megborzongtam a képre, és éreztem, hogy a puncim lüktetve kiált kielégülésért. Ismét Gazella után néztem, aki már félúton járt a vonat és az állomás között. Talán az ütött-kopott padra tervez leülni, hogy kivárja a csatlakozását.
Ekkor támadt egy ötletem. Felpillantottam az állomás épületén függő, félig már elrozsdásodott táblára, és igyekeztem kisilabizálni a településnevet. Most áldottam az eszemet, hogy előre megnéztem minden megállót, ahova a vonat bedöcög. Bár akkor még úgy gondoltam, nekem akkor is mindegy, ha Béljánosfalván, Hugyszentjózsefen, majd Micimackófalván, Mordoron és Neandervölgyön állunk meg. Most viszont örültem, hogy ismerős a településnév, és rémlett, hogy már én sem járok messze a célomtól. Ha más nincs, akár még gyalogolok is pár kilométert, de ezt nem hagyhatom ki.
Gyorsan felkaptam a csomagomat, és rohanni kezdtem. Épp csak le tudtam szállni a vonatról, amikor az sípolva elindult. Én viszont ezzel már nem foglalkoztam, csak eszemet vesztve rohantam Gazella után. Bár hogy miért rohantam, azt magam sem tudom. Hiszen hova menne? Amíg nem jön a másik vonat, ő itt lesz. De én nem tudtam várni, csak rohantam lassan lépkedő alakja felé. Ő pedig, mintha újonnan csak megérezte volna, mit gondolok, még így is, hogy azt hitte, már javában távolodok a vonattal, megállt és derékból lassan hátra fordult. Tekintete kíváncsi volt, érdeklődő. Mintha valahonnan a nevét hallotta volna kiáltani, és most a hang irányába nézne, érdeklődve, hogy ki szólította. Talán tényleg kiáltottam a nevét, csak már annyira fűtött belülről a hév, hogy észre sem vettem.
Láttam a szemében az ismét felcsillanó boldog fényt, de még arra sem hagytam neki időt, hogy elmosolyodjon. Már csak alig pár méternyire állt az állomás épületének ajtónyílásától, úgyhogy futtában megragadtam, berántottam az épületbe, át a mindenféle törmelékkel teleszórt padlón, és az épület hátsó falához löktem. Csuklóit a falhoz szorítottam, és lenéztem vidáman mosolygó arcába és izgatottan csillogó kékesfehér szemeibe. Ajkai úgy hívogattak, mint a szirén éneke. Nem tudtam ellenállni, és ahogy az üres helyiséget betöltötte a távolodó vonat elektromos füttye, hevesen megcsókoltam.
Ujjaim a csuklói köré fonódtak, ahogy a falnak szorítottam a karját, és közben ajkaink vad táncot jártak. Úgy éreztem magam, mint egy útszéli rabló, aki falhoz löki magánál jóval gyengébb áldozatát, és látva, milyen vonzó teremtés, nem csak a pénzét, hanem a testét is követeli. Gazella azonban nem tiltakozott. Sőt, vadul visszacsókolt, és, mintha most én is valahogy megéreztem volna, mire gondol, biztosan tudtam, ő is valami hasonló hasonlatot fogalmazott meg a fejében, és élvezi. Élvezettel adja át magát a rabló erőszakának, ha az a rabló én vagyok.
Nyelvem követelődzően csusszant át a szájába, hogy bebarangolja egész üregét, és ott kezdjen táncba az ő nyelvével. Majd a vad tangó színhelye áttevődött az én szájüregembe, hogy még vagy tucatszor járjon ide-oda.
Most már nem csak képzeletben szorítottam őt ennek az épületnek a falához, hanem ténylegesen itt voltunk. Elfeledkezve mindenről, az egész világról magunkon kívül. Csak csókoltuk egymást, és már nem számított. Én pedig úgy döntöttem, ha már ennyi meg volt, beteljesítem az egész álomképemet.
Elengedtem csuklóit, ujjaimmal végigsimítottam bőrkabátján, alatta érezve gömbölyű melleit, majd ismét kipattintottam nadrágja gombját, lehúztam a bugyiját, most azonban nem ujjaimat fúrtam a lüktetve felém tátogó szeméremajkak közé, hanem elé térdeltem, nem törődve a minket körülvevő mocsokkal, kezeimmel széthajtottam farmerja nyílását, és nyelvemet dugtam forró kelyhébe.
Gazella halkan felnyögött, és felszabadult kezeivel beletúrt a hajamba, vezetve fejemet combjai között. Még mindig visszafojtotta élvezete hangjait, pedig a vonat már messze járt, más pedig ezen az Isten háta mögötti helyen nem hallja meg őt. Sikolthatsz, ahogy csak akarsz, drága gazellám, én, a te nőstényoroszlánod, itt helyben felfallak.
Nyelvem mélyen behatolt a puncijába. Lefetyeltem előtörő nedvét, amely most, beteljesítve alig pár perce, a vonat kupéjában megálmodott vágyaimat, betöltötte a számat. Addig kényeztettem, míg végül teste ismét megfeszült. Most már nem fogta vissza magát. Ujjai belemarkoltak a hajamba, és hangosan világgá kiáltotta gyönyörét, hogy a romos épület is beleremegett.
– Ez így nem járja – lihegte, amikor felegyenesedtem mellé, hogy megcsókoljam, ajkaimra ragadt nedvét szétkenve az ő száján. – Te már másodjára juttatsz fel a csúcsra, én meg még nem adtam neked semmit.
– Dehogy is nem, kedves Gazellám – suttogtam. – Az, hogy itt tarthatlak a karjaimban, nekem épp elég – öleltem át a derekát és hevesen megcsókoltam.
– Köszönöm neked, én Oroszlánom – kacagott fel, ő is átvéve ezt a név-játékot. – Végül mégis behurcoltál a barlangodba – pillantott körbe a tényleg barlangszerű helyiségben. – Most felfalsz?
– Ha nem vigyázol… – fenyegettem játékosan, mire ő önfeledten elnevette magát.
– Mikor jön a vonatod?
– Úgy fél óra múlva – válaszolta. – De valószínűleg késni fog.
– Ajánlom is neki.
Általános vidámsága csak mégjobban kiütközött rajta, ahogy csilingelő hangon nevetett.
– De egy biztos – lökött most ő engem a falhoz. – Arra még lesz időnk, hogy visszaadjam a kölcsönt.
A ruhámon keresztül megmarkolta a melleimet, és ágyékát az enyémhez dörzsölte. A bugyimban már pokoli hőség uralkodott. Hiába volt köztük két bugyi és legalább egy nadrág anyaga is, úgy éreztem, akárha meztelen puncija tapadna az enyémhez. Lábaim között az ajkacskáim úgy tátogtak, mintha tényleg oroszlán lennék, és az lenne a szám.
Olvastam egyszer róla, hogy az ókori görögök, akik amúgy is híresek voltak mai szemmel meglehetősen erotikus művészeti alkotásaikról, készítettek egy olyan istennőszobrot, melynek meztelenségében kijátszott gyönyörbarlangja, annak bejáratánál éles fogakkal, akár egy harapásra tátott száj. Gazellának szerencséje volt, hogy engem nem olyan anyagból faragtak, mint azt az istennőt, és most nem a márványra gondoltam, különben most élve falnám fel, akár számmal, akár a combjaim között méghevesebben tátogó ajkacskáimmal.
Boszorkányos ügyességgel pattintotta szét a gombomat, hogy apró keze utat találjon magának teljesen átázott bugyimba, és olyan vad orgiát rendezzen odabent, hogy boldog sikolyaim hangja talán még a messze járó vonatunkat is utolérte.
– Hűha! De gyorsan elmentél.
– Csodálkozol? – mosolyogtam rá. – Azok után, hogy már a látványod is izgalomba hozott, utána pedig az ölembe ültél, megcsókoltál, megujjaztalak, most kinyaltalak… Már csak a végső lökés kellett.
– Azt megkaptad – vigyorgott. – De akkor már kerüljünk egálba!
Nem maradt időm reagálni. A feje már le is bukott, miközben térdig rántotta nadrágomat, és vele együtt a bugyimat is, hogy most ő fúrja nyelvét épp hogy csak magához tért puncimba.
Mintha egy turmixgép kései pörögtek volna bennem. Nem mintha próbáltam volna már, de jobb hasonlatot nem tudok. Vadul nyalta a puncimat, miközben combjaimat markolta. Nem is gazella volt most, hanem egy igazi ragadozó.
Elmosolyodtam a képen. Az egy dolog, hogy, szimbolikusan persze, az oroszlán nyalja ki a gazellát, de a szituációt mégjobban jellemezte az, hogy most egy nőstény oroszlán engedi forró nyelvét fajtársa lüktető nyílásába. Én pedig úgy üvöltöttem fel örömömben, hogy az fülemben tényleg olyannak csengett, mint a szavannák királyának (vagy épp királynőjének?) az üvöltése.
De, ha már az állatoknál tartunk, inkább olyan volt most, mint azok a hangyászsünök, amelyek hosszú nyelvükkel szippantják be a kis rovarokat. Ő viszont most ezzel a hosszú nyelvével nem az apró rovarokat kapkodta fel, hanem engem kényeztetett. Igazi profiként, szinte már művészként. Nyelvével simogatta lüktető puncim bensőjét, gyengéden, érzéssel, addig tolva ki az orgazmust, amíg csak lehet. Végül azonban, amikor nyelvével rácsapott a csiklómra, már nem bírtam tovább, és ismét felsikoltottam gyönyörömben.
– Megölsz, te lány – roskadtam le a padlóra. – Nem is Gazellának kellene hívni téged, hanem Hosszú Nyelvnek.
– Hosszú Nyelv? – telepedett mellém. – Ez olyan, mint valami indián név.
– Hosszú Nyelv törzsfőnök? – kacagtam fel.
– Én inkább maradok a Gazellánál – csókolt meg. – Én Oroszlánom.
Boldogan mosolyogtam rá, ahogy pihegve hevertem ki a két orgazmust. El se tudom képzelni, hogy volt neki ezek után ereje még engem is kinyalni. Bár éltem már át ennél sokkal több orgazmust is egy szeretkezés alatt, ez az izgalom, a rohangálás… teljesen kifárasztott, de közben fel is villanyozott.
– Neked sincs okod panaszra – vetettem oda neki.
– Hm?
– Azt mondtad, úgy nyalok, mint egy más lány sem, akit ismersz. Te sem panaszkodhatsz.
– Nem vitatkozom – vont vállat. – De magamat nem tudom kinyalni.
– Ebben ezer örömmel segítek neked.
Ismét vidáman felkacagott, mire gondoltam egyet, megfogtam bőrkabátja zipzárját, és lassan lehúztam. Ő abbahagyta a kacagást és mélyen a szemembe nézett, én viszont csak a kabát alól előtűnő bordás topot bámultam, ami mögül kidomborodtak nem túl nagy, de így is őrjítően vonzó mellei.
– Tetszenek? – kérdezte meg ismét, mintha ez szokása lenne.
– Gyönyörűek – suttogtam. – Bár nem túl nagyok, de talán pont ezért olyan őrjítően szépek.
– Te mondtad, valami vagy nagy, erős és impozáns, vagy kerek, puha és lehetőleg kicsi, ettől pedig szép.
– Jó hogy figyelsz – kacagtam fel és benyúltam a kabátja alá, hogy csak topja legyen a karom és a háta között, amikor magamhoz húzom és megcsókolom.
– A te szavaidra mindig.
– Szeretném látni őket – pillantottam ismét a melleire.
– Hát gyerünk!
Egy gyors mozdulattal ledobta magáról a kabátját, miközben én a nyakáig felhúztam a topot. Fedetlen keblei méggyönyörűbbek voltak, mint a top titokzatos takarásában. Nem tudom, ki mondta, hogy sokkal izgatóbb, ha a lényeget nem látod, csak sejted az árnyékok és az épp csak valamit takaró ruha alatt. Általában egyet értettem az illetővel, de ő biztosan nem találkozott még Gazellával. Róla ugyanis akárhány réteget hámozol le, csak még szebb lesz.
Képtelen voltam megállni. Rá kellett hajolnom ezekre az észveszejtően vonzó domborulatokra, hogy markolászás közben szívogassam, nyalogassam a bimbóit, eljátszadozva velük, mint macska az egérrel. (Hű! Hirtelen most mennyi állatos hasonlat jut eszembe?) Ő a falnak dőlt, és lehunyt szemmel nyögdécselve élvezte a kényeztetést. Teljesen átadta magát minden kényemnek-kedvemnek. Kiszolgáltatottan hevert előttem, a falnak dőlve. Látványa csak mégjobban felizgatott.
Egyik kezem ismét betévedt a bugyijába, és gyengéden simogatni kezdtem újból felhevülő punciját. Nyalogattam, csókolgattam, gyengéden harapdáltam melleit, közben pedig érzéssel simogattam egyre hevesebben tüzelő ágyékát, egészen addig, amíg hangosan fel nem sikoltott a gyönyörtől.
– Most már 3:2 – vigyorogtam, amikor már magához tért a lihegésből.
– Ha valami jobb helyen lennénk, most letepernélek, és annyi orgazmusban részesítenélek, amit egy élet alatt sem tudsz visszaadni.
– Kellett neked az én barlangomba jönni, kis gazella.
– Nem bántam ám meg, drága nőstényoroszlánom.
– Amúgy meg, meglátogatlak majd a bárotokban. Nem szabadulsz tőlem. Ott biztosan lesz helyünk rendesen megadni egymásnak, ami jár, nemde?
Nem válaszolt semmit, csak elégedetten mosolygott.
– Ha meg nem, akkor felmehetünk hozzám is.
– Hogy is ne? Hogy a lányok pletykáljanak?
Most rajtam volt a sor, hogy harsányan felnevessek. Látszott rajta, hogy csak viccel, de nem akart ilyen könnyen csak igent mondani.
– Mesélj róluk!
– Hm?
– A lányokról.
– Mit akarsz tudni?
– Nem tudom. Mindent. Bármit, amit el szeretnél mondani.
– Én csak azt szeretném elmondani, mennyire vágyom rád.
Megsimogatta az oldalamat, fentről lefelé, majd amikor ismét felfele haladt, magával húzta a ruhámat is, hogy megnézhesse a melleimet.
– Tetszenek? – kérdeztem most én.
– Hé! Ez az én szövegem! – csattant fel játékosan, mire mindketten felnevettünk. – Csodaszépek – tette hozzá, és miközben egyik kezével tartotta a pólómat és a pulóveremet, a másikkal lehámozta rólam a melltartómat, hogy teljes valójában lássa kebleimet.
– Most visszaadom a kölcsönt – vigyorgott, és ráhajolt a mellbimbóimra, miközben keze úgy hatolt a bugyimba, mint az imént az enyém az övébe és úgy forogtak puncimban ujjai, mint a nyelve is. Akár a motolla. Járatom egyetlen négyzetétere sem szenvedett hiányt ujjai érintésében. Nyomukban az érzékeny szövet összerándult odabent, én pedig újra és újra felnyögtem. Testem fékezhetetlenül izzott a szenvedélytől. Nem bírtam egy helyben maradni. Rázkódtam, fészkelődtem csókjai alatt, érintése a puncimban pedig olyan hatással volt rám, mintha egy kifogyhatatlan energiaforrásra kötöttek volna rá, amely pillanatok alatt túltelíti a testem. Így is történt. Nem bírtam már sokáig. Hamarosan felsikoltottam, ahogy ismételten áttörtem a gyönyörök fátyolát, a szinte ezer évvel ezelőttinek tűnő hasonlattal élve, mint a feszített víztükröt.
– 3:3 – vigyorgott.
– Te kis szemét – kacagtam. – Nem bírom már tovább. Pyrrhosi győzelem mintájára pyrrhosi gyönyört okozol nekem. Még egy ilyen orgazmus, és elvesztem.
– Imádom a dumádat – kacagott. – Én okos Oroszlánom.
Csilingelő kacagásába távoli, halk füttyszó vegyült.
– Ez a vonatom lesz. – Hangja most ismét olyan érzelemmentes volt, mint első, hozzám intézett mondatai, most már azonban kiéreztem belőle némi csalódottságot.
– Sajnálom, hogy nem tölthettünk együtt több időt – mondtam, miközben figyeltem, ahogy öltözik, és leporolja magáról a sok mocskot, ami ültében ráragadt.
– Lesz még időnk bepótolni – mosolygott rám. – Feltéve persze, hogy eljössz a bárba.
– A világ minden kincséért sem hagynám ki. Száz lóval sem lehetne elvontatni onnan.
Hangosan felkacagott.
– Akkor várlak ott. – Hangjába egyre hangosabban vegyült a vonat zakatolása. – És ne feledd, tartozol még nekem egy rendes szeretkezéssel!
– Nem felejtem. Te meg tartozol még nekem a beszámolóval a lányokról.
– Majd megismered őket – mondta, már az épület ajtajából.
Gyorsan lehúztam a felső ruházatomat, begyűrtem a melltartómat a kabátom zsebébe, és a nadrágomat szorongatva, hogy a ne csússzon le a derekamról, odarohantam hozzá, hogy még egyszer utoljára megcsókolhassam, mielőtt a vonat csikorogva megállt a szinte már nevesincs állomáson.
– Légy jó, Gazella! – súgtam neki.
– Te is, Oroszlán! – válaszolta, és még egy csókot lehelt a számra, mielőtt gyorsan felugrott volna a vonatra.
Hosszan integettünk egymásnak, míg végül a vonat el nem kanyarodott, elveszve a fák mögött.
Ekkor jutott csak időm begombolni a nadrágomat, és rendesen eligazítani a ruhámat. Kihorgásztam a kabátom zsebéből a cetlit, és alaposan megnéztem. Most láttam csak, nem csak egy cím van rajta, de egy sebtében ráfirkantott mobilszám is. Harsányan felkacagtam. Ő már erre is előbb gondolt, mint én.
Gyorsan bepötyögtem a mobilomba a „Gazella” nevet, már gyakorlatilag el is felejtve azt a másikat, amit a fülembe súgott, és beírtam mellé a számot és a címet is. Biztos, ami biztos, nehogy elvesszen. Utána gondoltam egyet, és azonnal írtam egy SMS-t is.
„Ismét előbb gondoltál valamire, mint én. Már most hiányzol. Csókollak. A te Oroszlánod X X X”
Alig telt el néhány másodperc az után, hogy lenyomtam a küldés gombot, máris rezegve érkezett a válasz SMS.
„Te is nekem. És várom a viszontlátást. Millió csók! Gazella X X X”
Hangosan felnevettem és megcsóváltam a fejem. Vártam még néhány pillanatot, amíg lenyugszom, majd kikerestem a mobilom névjegyzékéből a megfelelő számot, és az állomás ütött-kopott, rozsdás névtábláját bámulva emeltem a telefont a fülemhez.
– Szervusz, Zoli! Értem tudnál jönni ide? – mondtam az állomás nevét.
– Mit keresel te ott? – hallottam az ismerős, inkább aggódó, mint mérges, vagy meglepett hangot a telefonban.
– Hosszú történet. Majd elmondom út közben… Ha tényleg kíváncsi vagy rá.
Hangomból valószínűleg kihallott minden lényegeset, amit mondhatnék, ezért csak ennyit válaszolt: – Máris indulok. Szeretlek.




Szex képek, erotikus fotók


Dagi nő pucsit     Sperma áradat     Anál szelfi     Szexi punci     
Tini cicik     Vöröske megnyalja a faszt     Ilyen szép punciból a pisit is innám     Aletta Ocean, magyar pornókurva     
Nagypapa és a tinilány     Tinilány pörög a faszon     Tetkós punci     Szex nővér