Nagyvárosi erotika




Nem szeretem a magyarázkodó előszót, de most szükségét érzem én is, hogy írjak egyet. A bevezető elég hosszú, de szerintem mindenképpen fontos, ezért kénytelen voltam a történetet két részre osztani. Remélem nem lesz zavaró. A megértést előre is köszönöm: Zora

Utálom Pestet, mert elveszettnek érzem magam. Akkor is, ahogy leszálltam a vonatról és elindultam az aluljáró felé, szinte sodort magával a tömeg. Gépiesen mozogtunk együtt a metró felé, az arcok kifejezéstelenek, érzéketlenek voltak. A szerelvényben leültem, az utasok tekintetét kémleltem. Szürkeség, monotonitás. A többiek csak egymás lábát bámulták, volt, aki újságot olvasott, volt, aki csak bámul ki az ablakon. Nem tudom, mi a fenét nézhetett az alagút falán, de már nem is érdekelt. Én is beolvadtam közéjük, próbáltam játszani a pestit, igyekeztem gondolataimat nem kirakni az arcomra. Amikor kiszálltunk, a tömeg szinte rohanva indult a mozgólépcső felé: mivel mindenki sietett, én is kénytelen voltam gyorsan kapkodni a lábam, különben elsodornak. A szürke arcok itt sem néztek egymásra, nem láttam ismerősöket beszélgetni, szerelmeseket összebújni.

Az egész olyan volt, mint egy futószalag: ember formájú robotok teszik meg minden nap ugyanazt az utat. Otthon – munka – otthon. A vidéki város, ahol élek, egészen más, emberibb. Ott, ha kimegyek az utcára, mindig találkozom egy baráttal, ismerőssel. Ha nem is beszélgetünk, de mosolyogva köszönünk egymásra. Az utcán sétálók nem sietnek sehova, egymás szemébe néznek, ha elmennek a másik mellett. Persze, sokkal kevésbé toleránsak, de nem azért, mert bigottak, hanem mert törődnek a közösséggel.

Az aluljáróba érve véletlenül elejtettem a pénzem. Nehéz volt a táskával lehajolni, de senkinek nem tűnt fel. Szedegettem össze az aprót, előrehajolva, a hátizsák már szinte a fejemen lógott. Egy aktatáskás, szürke öltönyös középkorú férfi majdnem fellökött, de nehezére esett egy bocsánatkérést kipréselni a száján. Egyre dühösebb voltam. Fáradt lettem a hosszú úttól, fájt a fejem a szmogtól, szédültem a tömegtől. Ekkor furcsa érzés kerített hatalmába: valaki figyel. Körülnéztek, csak a szokásos emberáradat, velem nem törődik a kutya se. Elindultam a napfény felé, hogy végre lerakhassam a cuccomat a barátnőmnél, akihez jöttem. A furcsa érzés nem csökkent, de hiába tekergettem a nyakam, nem láttam senkit. Belépve a gangos bérházba, megcsapott a dohos, régi csempeszag.

Az omladozó vakolat alatt baktattam föl az emeletre. A barátnőmhöz belépve kicsit megnyugodtam: olyan igazi szinglis, kicsi, de otthonosan berendezett, felújított lakás. Végre megszabadulhattam a pakkomtól, igaz, csak pár órára, hiszen nemsokára indultam tovább. Kávét főztünk, rágyújtottam egy cigire, és a munkáról, barátokról beszélgettünk. Két óra elteltével kicsit feltöltődve indultam ki az előszobába a holmimért, amikor az ajtó előtt a földön egy papírlapot vettem észre. Felemeltem: tollal rajzolt arckép… az enyém! Nyúzott voltam rajta, de valahogy mégis szép, szebb, mint valójában. Ahogy néztem, a szívem egyre hevesebben kalapált, tényleg figyelt valaki! A rajz a metrón készülhetett a környezet szerint. Azonban sehol egy írás, üzenet, vagy bármi. Elraktam a képet a táskámba, és azzal a tudattal, hogy még világos van, és sok az ember, elindultam a vonat felé.

Teljesen azért nem voltam nyugodt, ezért biztonságosabbnak ítéltem meg, ha villamossal megyek. Próbáltam követni, hogy merre járunk, de mégis elvétettem az átszállást, számításaim szerint két-három megállóval odébb voltam, mint lennem kellett volna. Sebaj, gondoltam, még nem vagyok késésben, így leültem az üres megállóban. A kavarodásban el is felejtettem a képet, elmerültem a gondolataimban, észre sem vettem, hogy egy fiú is várt velem. Rágyújtottam egy cigire, hogy gyorsabban jöjjön a villamos, amikor a srác odalépett, köszönt, mélyen belenézett a szemembe, és tüzet kér. Kellemes volt a tekintete: élénk kék szemek, mint nekem. Szabályos, bár kicsit kisfiús vonásai, de úgy saccoltam, hogy úgy 25 éves lehet. Sötétbarna hasított bőrkabátot és fekete trapéz kordnadrágot viselt, az orrában kis piercing, körszakáll.

Eszembe jutott, hogy nálunk valószínűleg különösnek tartanának egy orrbavalós fiút, de itt fel sem tűnik senkinek. Megigazította a táskáját, és az enyémre mutatott:

- Szép kis pakk. Jössz, vagy mész?

- Megyek. Illetve csak átutazom.

- Akkor mit keresel itt? Erre nincs vonat? A villamos is csak belföldön közlekedik…

- Eltévedtem. – mondtam enyhén lesütve a szemem. Elég égő, hogy nem tudtam kitalálni a pályaudvarra önállóan. Mosolygott, de megértően, nem lenézően. Kicsit odébb lépett, kotorászott a táskájában, valamit előszedett, de pont takarta a testével, így nem láttam, mi az. Én is félrenéztem, gondoltam, a beszélgetést befejezettnek nyilvánította. Láttam, ahogy közeledett a villamos, ezért a csikket elnyomtam, felvettem a táskám és közelebb mentem a peronhoz.

Már épp léptem volna fel, amikor valaki megérintette a vállam. A fiú volt. Motyogott valamit, hogy ez a tied, és átnyújtott egy lapot. Ugyanolyan rajz volt, mint amit kaptam, tollal skiccelve, de ez most az aluljáróban készült. A többi ember csak árnyak, akik elsuhannak, én állok szilárdan és tisztán középen, fejemet a kijárat felé fordítva, ahonnan a fény jön. A lábaim lemerevedtek, a szívem iszonyatos sebességre váltott, szóhoz sem jutottam. A fiú is csak bámult engem, ő sem bírt megszólalni zavarában. Furcsa, hogy egy ilyen kínos helyzetben mit vesz észre az ember. Én például nem tudom, mikor ment el a villamos, vagy hogy meddig álltunk itt ilyen bénán, de azt megfigyeltem, hogy a srác cipőjén volt egy folt, talán festéktől, és hogy megjegyeztem, hogy milyen sok csikk van szétdobálva a földön. Nagy sokára ő törte meg a csendet:

- Tetszik? – bökött a képre.

- Igen, de miért csináltad? Megijesztesz. – mondtam, és próbáltam keményen ránézni.

- Láttalak a metrón, és te voltál az egyetlen a kocsiban, akiben valami élet volt. Megihlettél. Meg akartalak ismerni. Bocs, de ha csak szimplán odamegyek hozzád, biztos elküldesz a francba.

- És miből gondolod, hogy így nem?

- Látom a szemedben. – mosolygott, megfogta a kezemet, és behúzott a megállóba.

Elvette a táskámat, letette, és lenyomott a székre. Hagytam magam, nem tudom, mi történt velem. Megbabonázott a tekintete. Elmerültem a hihetetlen kékségében, a kisfiús, huncut mosolyában, a keze puhaságában. Igaza volt, nem küldtem el.

Nem tudom, hogyan tudott rábeszélni, hogy felmenjek vele hozzá. Normálisan egy tolakodó, rámenős férfit úgy leszerelek, hogy többet biztos nem mer közeledni, de most valahogy minden ellenérzésem elszállt. Talán szerelmes lettem a szemébe: nem tudom. Amikor már ott voltam, nem akartam gondolkodni semmiről, nem is jutott eszembe, hogy mi volt az én célom azon a napon, hogy már a vonaton kéne lennem. Körülnéztem a lakásban: igazi kis műterem. Mindenhol festmények, rajzok, fotók kiaggatva a falra, vagy csak beállítva a sarokba, enyhén szólva rendetlenségben. Nézegettem a képeket: a téma általában a nagyvárosi élet volt. Nem értek a vizuális művészethez, nem tudnék elemezni egy festményt, de ezek a művek nagyon tetszettek. Úgy látatták a várost, ahogy én is láttam: a szomorú, szürke, magányos, arctalan embertömeget.

- Amint látod, - szólalt meg mögöttem a fiú – szeretem a várost ábrázolni.

- A képeid egy kicsit depressziósak, talán nem érzed jól magad ebben a környezetben.

- Csak elveszettnek érzem magam. – mondta, kezembe nyomva a kávét.

Leültünk a kanapéra, cigarettáztunk, és beszélgettünk. Eszembe jutott, hogy nem is tudom, mi a neve, de aztán úgy döntöttem, minden fontosabb most, mint ilyen apróságok. Ő sem tudta az enyémet. Nem kérdeztük meg egymástól, hogy ki honnan jött, mit csinál, nem beszéltünk hétköznapi dolgokról. Hallgattuk a lágy zenét, és elmerültünk egymás szavaiban.

Nem tudom hány óra lehetett, amikor papírt és ceruzát vett elő, és a beszélgetés alatt engem kezdett rajzolni. Legalább három portrét készített rólam. Abszolút realista ábrázolás volt, minden hibámat, de minden szépségemet is megjelentette a képeken. Ahogy belelendült a rajzolásba, megkért, hogy feküdjek el a kanapén, hadd fesse le az egész testemet. Nevettem:

- Aktot nem akarsz?

- Benne lennél? – kérdezte komolyan. – Jó modell lennél. Szép a tested, nőies vagy, nem olyan sovány.

- Szerintem azért lehetnék egy kicsit karcsúbb is. – kezdtem a szokásos női szöveget, de nem a várt választ kaptam.

- Persze, van rajtad egy kis felesleg, de pont ezért lehet téged jól rajzolni. A csupa csont és bőr modelleket nagyon nehéz. Na, van hozzá kedved?

Talán valami perverz vágy volt, ami miatt belementem az aktba. Soha nem rajzolta még le senki a testemet, és soha senki nem csodált még így engem. Látta a hibáimat, látatta is, de azzal együtt tartott szépnek. Természetes vagyok, hangsúlyozta végig, amíg dolgozott. Élveztem a meztelenségemet. Az elején talán még kicsit szégyelltem magam, de ahogy beszélt hozzám, ahogy éreztem a tekintetét a bőrömön, inkább felizgultam, és levetettem a gátlásaim. Már messze benn jártunk az éjszakában, amikor megkértem, hogy tartsunk egy kis szünetet, mert nagyon kényelmetlen volt mozdulatlanul pózolni. Egy lepedőt csavartam magam köré, és füstölőt gyújtottam. Imádom az illatát, ellazít.

A CD-játszóból a „Girl, You’ll Be A Woman Soon” című szám szólt, én pedig pajkosan táncolni kezdtem. Közeledtem hozzá, ám ügyetlenül levertem egy festéktartót. Kifröccsent a sárga folyadék, rá a kezemre és a lepedőre. Elvörösödtem, ő nevetett, odalépett, és egy ecsettel végigsimította a karomat. Majd a festékes szőrrel megérintette a dekoltázsomat. Éreztem, ahogy a hideg massza nyomot hagy a bőrömön. Nem szólaltunk meg. Ő az ecsetet a kék festékbe mártotta, kibogozta a csomót a lepedőn, az pedig hangtalanul zuhant a padlóra. A kék festéket a köldököm köré kente, majd vörös ábrákat festett a melleimre. A puha ecset simogatása és a festék erős illata borzasztóan felizgatott. Ahogy újra, és újra hozzámért, egyre hangosabban sóhajtottam.

Kézzel nyúlt a palettába, én pedig megfordultam, és nem tudom, milyen színnel egy arcot rajzolt a hátamra. Olyan közel állt, hogy a nyakamon éreztem a lélegzetét, majd a fülemen az apró csókjait. Kirázott a hideg, mindig szerettem, ha a nyakamat izgatják. Nem mertem megfordulni, de halottam, ahogy levetette a pólóját. Megfogta a kezem, és a feketébe nyomta, majd hozzáérintette a mellkasához. A kéznyomom pont a szívénél volt. A festékes kezemmel simogatni kezdtem a testét: a foltok jelezték, milyen utat jártam be.

Már a szivárvány minden színe a testünkön volt, amikor szótlanul a földre feküdtünk. Összeölelkezve kevertük a színeket, csókolóztunk, simogattuk egymást. Éreztem rajta is a vágyat, de tudtam, hogy ez egy különleges éjszaka, és ez egy különleges szeretkezés lesz. Hirtelen feltérdelt, és egy nagy, de tiszta ecsetet vett elő. Először a bokámat simította végig vele, majd egyre feljebb végig a vádlimon. A térdemnél megállt, és most a nyelvével járta be ugyanazt az utat. Innentől kezdve hol az ecset, hol a csókjai simogattak, én pedig egyre inkább éreztem, hogy ha megérint, elélvezek. A combomon egyre följebb szaladt az ecset, a másik lábamon a nyelve kényeztetett, én pedig önkéntelenül is széttártam magam előtte, szabad utat hagyva a játékának. Az ecsetet most a szeméremdombomon húzta végig: felsóhajtottam. Felegyenesedett, nézte, ahogy élvezem, amit csinál.

Körbe-körbe cirógatta a köldökömtől az ágyékomig, de úgy, hogy a csiklóhoz nem ért hozzá. Majd megvesztem már az izgalomtól. Hirtelen az egyik szeméremajkamat simította meg, majd a másikat, majd visszatért az alhasamhoz. Már könyörögtem: ne kínozzon tovább. Ekkor spirál alakban körözött az ecsettel, egyre közeledve a puncimhoz. Hihetetlen érzés volt: szinte alig ért hozzám, mégis azt hittem, szétrobban az altestem. Hirtelen irányt váltott, a csiklómtól a hüvelyemig egyenes és határozott ecsetvonásokkal festette a gyönyöröm, majd a hüvely bejáratát izgatta. Ettől teljesen elvesztettem a fejem, ziháltam, sikongattam. Úgy élveztem el, hogy szinte hozzám sem ért, bennem sem járt egyetlen testrészével sem, mégis, a hüvelyem olyan erősen húzódott össze az orgazmus alatt, hogy kipréselt volna mindent egy benne járó péniszből.

Nem bírtam megszólalni. Ő ledőlt mellém, és már csak a kezével, de sokáig simogatott. Olyan intenzív volt az orgazmusom, hogy hihetetlen fáradság lett úrrá rajtam, és szinte azonnal elaludtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy ő még nem élvezett el, nem bírtam nyitva tartani a szemem. Olyan mélyen aludtam, hogy nem is álmodtam semmit. Hihetetlen napom volt.



Szexi fotók, pornó képek


Szexi és gyönyörű le ápolónő     Szexi picsa     Dagi, nagy csöcsű nő baszik     Izmos nő meztelen     

japán suna     Dögös, bombázó erotikus zuhanyzása     Popószex     Szőke pina meztelen