Gay erotika

Reggel, ha nem késett, öt húszkor indult a busz minden áldott nap. Megvolt a napi rutin. Felkelés ötkor, öt perc fürdőszoba, rohanva öltözés, sietős léptek a megállóig, aztán évszaktól függetlenül pár perc vacogás a megállóban. Megjön a busz, leülni a két-három hajnalban kelő, mindennap látott sorstárs közé - mindenkinek megvolt a maga törzshelye - aztán harmincöt perc döcögés. Ez ment már lassan egy éve, minden áldott hétköznap. Szívből utáltam minden reggelt. Ugyanazok az arcok, ugyanaz a két, egymást váltó sofőr, ugyanaz a hideg és sötét. Egészen addig a hétfőig, amikor minden megváltozott.

Felszálltam, ahogy mindig is, leültem leghátul a jól megszokott helyemen és elindultunk. Egymás után húztunk el a néptelen megállók mellett, amikor váratlan dolog történt. Fékeztünk, majd megálltunk. Talán a harmadik megálló volt, ahol eddig mindig csak átsuhantunk. Egy kapucniba burkolózott srác szállt fel az első ajtón, nagyjából velem egyidős, talán egy-két évvel fiatalabb. Halk, finom "Jó reggelt!" a sofőrnek és helyet keresett. Talán négy-öt másodpercig láttam az arcát, mielőtt egy üléssorral előttem, átlóban, a kis folyosó túloldalán leült egy dupla ülés ablak melletti ülésére, de egy pillanatra megmozdított bennem valamit. Aztán együtt utaztunk még majd harminc percig, amikor én leszálltam. Ő maradt. Másnap ugyanez. Aztán harmadik, negyedik és eltelt így egy hónap. Többször alaposabban is megnéztem, egyszer-kétszer találkozott a tekintetünk, aztán leült, én fél óra múlva leszálltam. Mostmár hozzátartozott, a mindennapokhoz, hogy meg-megnézem félig oldalról-hátulról.

Egyre többször, egyre többet láttam belőle. Néha levette a kapucniját, néha egymás szemébe néztünk egy-két másodpercre, amíg leült a saját, ablak melletti törzshelyére. Valami biccentésféle is kialakult, de nem voltam biztos benne, hogy valóban megtörténik, vagy csak én képzelem oda. Ahogy a hosszú hetek alatt megszoktam a jelenlétét, már bármikor magam elé tudtam idézni a mélyről jövő, intelligens, kicsit szúrós tekintetét, a sofőrnek szóló finom "Jó reggelt'"-jét, a néhány lépést, amíg hátra ér a helyére, a nem túl szűk, de testhezálló farmert, ami megmutatta karcsú alakját. Fel tudtam idézni a mozdulatot, amivel levette a kapucniját és megmutatta a helyes arcát és a kicsit a szemébe lógó haját. Egészen megváltoztak a reggelek. Öltözés közben már eszembe jutott, reméltem, hogy ma is ott lesz, aztán a megállók mellett elsuhanva aggódtam, hogy néhány perc múlva fékezzünk, mert az azt jelenti, hogy ő lesz az, aki felszáll. Ha egy-két alkalommal nem jött, akkor aggódtam, hogy nem jön többet, de aztán szerencsére minden visszatért a régi kerékvágásba.

A karácsony környéki szünetek alaposan megkavarták ezt a rendet, néha én nem jöttem - ilyenkor reméltem, hogy észreveszi, habár sosem fogom megtudni - néha ő, aztán két hét után megint ott volt. Megnyugodtam és vártam a következő reggelt. Nem éreztette, hogy jelentene neki valamit, hogy a pillantásunk mindennap találkozik egyszer, én pedig nem mertem többet tenni. Ki tudja, meddig ment volna ez így, az örök félelemmel, hogy az egyik reggel már nem lesz ott, aztán a következőn se, és soha többet.

Több hónap telt már így el, amikor az egyik fagyos téli reggelen fura dolgot tapasztaltam. Felszállt, de elmaradt a "Jó reggelt!", aztán a helyére sietett. Fel sem nézve a kapucnijába burkolózva szinte leroskadt a helyére és úgy kuporgott ott. Szinte teljesen ellentéte volt korábbi önmagának. A karcsú, büszke tartás összegörnyedt, a helyes arc és tekintet pedig valahol mélyen a kapucniban rejtőzött el. Figyeltem és aggódtam, mi történt vagy történik vele. Közeledett a leszállásom ideje, nem tudtam, mitévő legyek. Figyeltem őt, néha kicsit még összébb görnyedt és mintha folyamatosan vacogott volna.

Aztán le kellett volna szállnom, de nem mozdultam. Intettem egyet a belső tükör felé a sofőrnek, mert láttam, hogy hátranéz, miért nem jelzek, ahol szoktam. Tudomásul vette, és tovább mentünk - egy pillanatra jóleső érzés volt ez a megszokásban, hogy lám, a sofőr tudja, és figyelmeztetne, hogy ideje leszállnom. Belém villant, mekkora zűr lesz, hogy nem érek be időben, de nem volt vészes és nem is érdekelt túlságosan. Felálltam és összeszedtem a bátorságom. Mellé léptem fölé hajoltam, de nem mozdult. A szeme csukva volt. Leültem a mellette lévő ülésre, mire kinyitotta a szemét.

- Hé, jól vagy? - kérdeztem,szinte suttogva. Oldalra fordította a fejét, de nem emelte fel, csak felpillantott a kapucnija mélyéről. Belenéztem a szemébe és nyoma sem volt a korábbi tekintetnek, amit úgy szerettem. Fáradt, kialvatlan, sebzett tekintet pillantott fel rám meglepetten, a helyes arc megtörtnek látszott. Jól láttam, az egész testében reszketett.

- Persze. Csak kicsit szétfagytam - mondta fátyolos hangon és megpróbált valami mosolyfélet. Elképedtem, hogy így is megpróbál mosolyogni és szinte egy pillanat alatt megkedveltem, most már nem csak a kinézetét.

- Biztos, csak ennyi? Nem nézel ki túl jól... - furcsa volt ezt mondani ennek a helyes srácnak.

- Igen... éjjel nem ment a fűtés, már egy napja nem megy... Nem nagyon aludtam és szétfagytam. Tényleg csak ennyi. - Elborzadtam kicsit, mert tudtam, hogy éjjel kemény fagyok voltak, képzeltem, milyen lehetett egy egy napja fűtetlen lakásban.

- Hát... te tudod. Szerintem jobb lenne, ha a mai napot otthon töltenéd - ennél nagyobb marhaságot nem is mondhattam volna. Egy átfagyott lakásban, rossz fűtéssel. Rám nézett és ezúttal őszintén elmosolyodott. Zavartan motyogtam.

- Ó... na ja, a fűtés. Életemben azért volt már jobb ötletem is, hidd el... Hülyeség. - Aztán eltelt néhány másodperc, amíg csak egymásra néztünk. Én kissé zavarodottan, ő fáradt, alig észrevehető mosollyal az arcán. Aztán folytattam.

- Valamit azért ki kéne találni...

- Ha beérek, ott lesz fűtés - mondta halkan - neked nem kellett volna már leszállnod? - folytatta hirtelen élénkebben. Jól esett, hogy tudja.

- De, csak gondoltam, azért megnézem, élsz-e még... tényleg pocsékul néztél ki. És ez nem sokat javult az elmúlt néhány percben - folytattam, mire elnevettük magunkat.

- Kösz... Nem tudom. Tényleg nem túl jó. Vacogok, közben izzadok... sehogy se jó.

- Hát, hallod, lehet, hogy lázas vagy... - A karom lazán a vállára tettem, másik kézzel egy pillanatra a homlokához nyúltam. Tényleg tűzforró volt. - Nem lehet, biztos! Nem kéne neked ma sehová sem menni.

- Francba, nem hiányzik ez most... - mondta, de tudta, hogy igazam van. Ekkor eszembe jutott a megoldás. Nem hittem benne, hogy működni fog, hiszen életemben először beszéltem ezzel a fiúval; igaz, hosszú hónapok óta "ismertük" már egymást.

- Figyelj, csak! Én nem szálltam le úgysem, örömmel kihagyom a mai napot... Nekem se fog ártani és még csak nem is olyan nagy gond. Felszállunk a szembe jövő buszra, eljössz hozzám, kapsz forró teát meg lázcsillapítót. És működik a fűtés! Alszol egyet, nekem meg úgyis otthon is van mit csinálnom...

Erre őszintén felnevetett. Rám nézett, én még mindig lazán átfogva a vállát a karomat rajta pihentettem. Egészen megváltozott. A láz csillogott a szemében és most egy kicsit a jókedv is. Láttam rajta, hogy jól esik neki, amit mondok.

- Nem, ne hülyéskedj. Már ez se kellett volna, hogy fent maradj a buszon. Á! Rendes tőled, de nem lehet. Szó sem lehet róla. - Megijedtem, hogy tényleg elutasít, úgyhogy taktikát váltottam.

- De lehet, és így is lesz - mondtam neki és ránevettem - különben is, lázálmodban te már nem tudsz jól dönteni. - Ekkor már jobb kedve volt, ahogy nekem is. Kicsit ellenkezett még, néhány percig vitatkoztunk, de aztán beleegyezett. Elhaló hangon telefonált egyet és közölte a hírt valakivel, hogy ma otthon marad. Leszálltunk és némi újabb vacogás után már a hazafelé tartó buszon voltunk.

mindennapos_2x.jpg

Egymás mellett ültünk, az utolsó negyed órában el is bóbiskolt egy kicsit. A vállammal támasztottam a vállát, hogy ne dőljön el, úgy tűnt, hogy egész mély álomba merült. Aggódtam, hogy esetleg nagyobb a baj, mint egy megfázás, de azért bíztam benne, hogy nem.

Sajnáltam, hogy fel kell ébresztenem, de le kellett szállnunk, megérkeztünk. Pár perc gyaloglás után otthon voltunk, egyikünk sem szólalt meg ezalatt. Beléptünk a kicsi, második emeleti albérletembe, és szinte fejbe vágta a meleg. Szemmel láthatóan szédelegni kezdett. Átkaroltam gyorsan és közös erővel lehámoztuk róla a kabátot, majd leültettem az apró lakás egyetlen szobájának egyetlen foteljába. Hátradőlt benne és becsukta a szemét.

- Biztos nem lesz gond, hogy hazajöttél? Nem kéne... miattam - az erőtlen beszéd közben végig csukva volt a szeme. - de jó ez a meleg - folytatta már alig hallhatóan. Közben nekiláttam teát főzni és előkerestem az otthon lévő egyetlen gyógyszerfajtát, reméltem, segíteni fog. Amint a tea kész volt, kitöltöttem egy bögrébe és odavittem neki a gyógyszerrel együtt és a fotel mellé guggoltam.

- Hé - suttogtam - Kalmopyrin, csak ez van itthon, meg tea, vigyázz vele, jó forró - és ültében lazán átkaroltam a vállát.

- Az jó, köszi... - elvette a kezemből. A tekintete fátyolos volt, szinte pulóveren keresztül is éreztem, hogy tüzel a teste és közben mégis vacog. Az első néhány kortyot megvártam, közben egyik kezem a vállán pihent. Két korty között a szemembe nézett. Fura, ködös, fáradt tekintet volt, de most barátságot és melegséget árasztott, a forró teától pedig kicsit visszaköltözött belé az élet.

- Köszi, ez nagyon jó - mondta megint halkan.

- Jól van, elég már a hálálkodásból - feleltem, amire rám mosolygott - most pedig szerintem aludni fogsz.

Felraktam egy pokrócot az ágyamra és előszedtem egy vékonyabb paplant. Aztán ha nem lesz jobb holnapig, irány a doki.

- Hé, dehogy maradok én holnapig - tiltakozott, miközben felsegítettem a fotelből, hogy ledőlhessen az ágyamra - különben sem férnék el, meg nem hagyhatom ott a lakást így. Két nap múlva már fűtés is lesz, jönnek megcsinálni.

Azt én sem tudtam, hogy lesz később, mert az ágyam egy embernek se volt túl nagy, nemhogy kettőnek, ha ottmarad velem. Mindenesetre letorkoltam gyorsan és miután ledobta a pulóverét és a cipőjét ledőlt. Ráterítettem a paplant. Ültem mellette egy kicsit, aztán egy perc sem telt el, már aludt. Tényleg nagyon kivolt szegény.

A kezem a vállára tettem és csak ültem mellette, míg ő már mély álomban szuszogott. Valami furcsa, nagyon mélyről jövő szeretet érzése kerített a hatalmába, szinte megrészegültem tőle. Talán - az őrült, pillanatnyi vágyat is beleértve - a legjobb érzés a világon.

Szexi fotók, pornó képek