A Margit szigeten
A Margit szigeten sétáltam egy nap földbegyökerezett a lábam, amikor megláttam Őt. Már régen, nagyon régen nem láttam és mégrégebben találkoztunk. Volt benne valami, amitől mindig úgy éreztem sosem fogom elengedni igazán. Amikor visszatért a lélekjelenlétem, akkor gyorsan hátat fordítottam és elmenekültem a sötétségbe. Nem láthatott meg, mert már szürkület volt és én is csak egy pillanatra láttam az arcát. Mégis hazáig remegett a gyomrom és sírva fakadtam amint beléptem az ajtón. Fura volt oda hazamenni. Nem is tűnik olyan régnek, amikor még együtt töltöttük ott az időnket. Mindig sajnálni fogom, hogy nem éltünk együtt. Talán akkor nem Ő lenne az a férfi, akiről azt gondolom életem párja, bárhogyan is alakult a kettőnk dolga. Talán a koszos zoknik, a le nem hajtott wc deszka és a széthagyott kávés bögrék megtették volna a hatásukat és elillan az a lila köd, de nem.
A minap beszélgettem a barátnőmmel arról, mennyire nem jelent már nekem semmit, mégis ott ültem, folytak a könnyeim végig az arcomon, mert valaki mással láttam őt. épp úgy fogta a kezét, mint az enyémet régen, épp úgy mosolygott. Elfelejtett...
Keservesen hosszú éjszakát töltöttem el egyedül az ágyamban, csak öleltem az ottmaradt pólót és az ajándék elefántot. Reggel az anyám ébresztett, mindig így tett, mert a gyereke maradok még így 30 felé is és egyedül éltem, hát vigyázott rám. Felveszem a telefont és kiesett a kagyló a kezemből. Ő volt az. Látott tegnap mégis. Amit én néhány pillanatnak gondoltam, hosszú percek voltak és feltűnőbben néztem őket, mint az oroszlán a prédát. Sajnálkoztam és szabadkoztam, arra fogtam, hogy meglepődtem. Elnézést kértem mégegyszer és gyorsan leraktam a kagylót. Aznap nem mentem dolgozni. Otthon ostoroztam magam, amiért ennyire átlátszóan szeretem.
Teltek a napok és szüntelen csak őt éreztem a lelkemben. Éjjel sírtam, nappal dolgoztam és szenvedtem. Végül a barátnőim elcipeltek magukkal egy buliba, ahol faltól falig modellek sétáltak. Mint kiderült a Reklámkocsma nem nekem való rendezvény. Az én mélységem még nagyobbnak tűnt a magas karcsú lányok mellett és az a pár plusz kiló sem látszott kevesebbnek. Próbáltam a lehető legláthatatlanabbá válni és leültem egy sötét boxba a sarokban. Nem is figyeltem van e ott valaki amikor egy mély érzéki hang szólalt meg: Nahát...mostanában sűrűn összefutunk! Persze Ő volt az. Rettenetesen éreztem magam és nagyon menekülni szerettem volna, de nem volt rá mód, ígyhát beszélgetni kezdtünk. Túljutottunk a rokonokon, az időjáráson és még Yeti macskám állapotán is, amikor egy őrült nő az ölembe boritotta a vörösbort a poharából. Fehér nadrág vége. Kétségbe esve kerestem a barátnőimet, hogy vigyenek haza azonnal, de esélytelennek tűnt a fáradozás, mert sehol nem láttam a sötétben senkit.
Felajánlotta, hogy hazavisz. Nem tehettem mást, elfogadtam. Amint beültünk az autóba azonnal rámtörtek a régi emlékek. Még mindig őrizte azt az ibolyaszínű kis egeret, amit egy közös kiránduláson vettünk, ott lógott a kesztyűtartóból a farkincáján. A sírás fojtogatott, amikor észrevettem a kis himbálózó játékot. Az ajtó csapódott és ugyanaz az édes illat csapta meg az orrom, amelyet már oly jól ismertem rég. Az az édes férfias mégis kicsit fanyar felejthetetlen illat. Mintha pillanatok teltek volna el mindössze, már a ház előtt álltunk az autóval. Egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, volt valami, ami miatt nem tehettük. Egyszerűen nem ment. Kényszeredetten kiszálltam az és egy halk köszönömöt suttogtam, majd mint akibe visszatért a lelke hirtelen, megfordultam és megkérdeztem mit szólna egy teához. Mosolyogva inkább kávét kért. Idétlenül fecsegve értünk fel az emeletre, mintha hosszabb idő alatt haladt volna a lift 2 szintet, mint az autó hosszú kilométereket.
Még ennyi badarságot sosem hordtam össze a kávé kellemetlen hatásairól és a tea gyönyöreiről. Feltéptem a liftajtót, mert úgy éreztem nem kapok levegőt, gyorsan a kulcsot zárba illesztve bent is voltunk és már a kávéfőzésbe kezdtem. A forró és illatos fekete ital sejtelmesen gőzölgött a tálcán. Beléptem a szobába, ő ott ült a kanapé előtt a földön. Ahol mindig is azelőtt. A szívem sokkal gyorsabban vert és én nem tudtam mit mondani. Csak letettem a tálcát az asztalra és mosolyogva kortyoltam a kávémba. Véletlenül összeért a combom és az ő térde az asztal mellett, mintha forró parázzsal égették volna meg, de elhúzni nem bírtam. Egyszer csak azt kérdezte "Na mit szólsz a húgomhoz?" Nem értettem a kérdést, nem láttam a húgát már évek óta, akkor kicsi kis kerek lány volt vékonyka hajjal és vastag szemüveggel. Persze nem késlekedett a válasz és megtudtam, hogy vele sétált kézen fogva a szigeten, látogatóba jött hozzá és igazi kis gyöngyszem lett a visszahúzódó lányból.
Mélyen a szemembe nézett és azt mondta "Épp olyan gyönyörű szemei lettek, mint a tiéd." Lassan megsimogatta az arcomat és félre nem érthető módon csillant meg a szeme a fájdalomtól. "Hiányoztál" ez volt az egyetlen mondat, amit nem akartam hallani. Fájt. Mert még mindig szerettem. Látta amint az arcom komorrá vált és még mielőtt egy könnycsepp elhagyhatta volna a szememet, lehelet finomsággal megérintette ajkaival az enyémet. Forró volt és többet akart. Hosszú percekig csak csókoltuk egymást, majd a nyelve kutatóútra indult a számban és megtalálta az enyémet. A zene fájdalmasan szép dallamára ölelkeztek össze. Nem mertem megmozdulni, talán álmodom az egészet és ha bármit teszek elillan a kép, de a testem külön életet élt, nem lehetett neki parancsolni és utasította a tenyeremet, hogy simítsa végig a felsőtestét.
Ahogy hozzáértem a nyaka ívéhez valami kidomborodott az ing alól, igen még most is viselte az egyetlen ajándékomat. Ez bátorságot adott és felfedeztem az egész testét előbb az érintéseimmel, majd a csókjaimmal. Ő szüntelen elhalmozott figyelmével, kitüntette csókjaival a nyakam vonalát, a melleim ívét a hasam domborulatát egészen addig amíg el nem ért titkos mások előtt mindig rejtve maradt helyemre. Volt ugyan néhány rövid kapcsolatom, de azok mind véget értek az első éjszaka után, mert nem tudtam feloldódni és nem volt szenvedély. Csókolta, cirógatta, becézgette azokkal a gyönyörű ujjaival édesgette, amíg már majdnem a mennyekbe röpített, de ismerte jól a testem, amikor még lehetett abbahagyta és ismét a melleimet vette célba. Lassan a hátára fordítottam és először csak lágy érintésekkel, majd ajkaim simogatásával kényeztettem előremeredő férfiasságát.
Ismerős illatok és ízek kerítettek hatalmába, a vágy egyre fokozódott benne és amikor már a végső határoknál járt egy utolsó csókkal magára hagytam. Könnyedén ölbe kapott és vitt a hálószoba sötét selymei közé. A lepedő hideg érintése mindkettőnket kicsit visszafogott. Nekitámaszkodott a kovácsoltvas támlának és én szó nélkül fölétérdeltem és magamba fogadtam teljes valójában. Éreztem, ahogyan a lehelete melegíti a mellbimbómat és lassan megnyalta azt. Ott a szájában a mellemmel és magamban a férfiasságának teljes bizonyítékával tudtam, hazaértem és jöhet bárki ezután, mindig Ő lesz az igazi. egy könnycsepp végig gördült az arcomon le az államig majd a melleim közé. Ő rámnézett és lecsókolta a nyomokat miközben lassan, nagyon lassan mozogni kezdett. Minden rezdülését éreztem és reagált a testem, bármit megtehetett volna. Könnyedén a fenekem alá csúsztatta egyik kezét így segítve mozgásomat.
A kritikusan édes pillanatokban egy másodpercre megállt és újrakezdte. Végül mikor már egyikünk sem bírta, a hátamra fektetett és birtokba vette a testem. Ritmikus mozgással röpített a vágy csúcsai felé miközben egyik kezével a mellemet simogatta másik kezével szorosan ölelt. Alig pár erőteljesebb mozdulat után egyszerre sóhajtottunk fel a gyönyörtől. Alig hallhatóan azt súgta még mindig szeret. Sokáig nem mozdultunk csak hallgattuk egymás zihálását és a csendet megtörő halk zenét. Végül egymás karjaiban aludtunk el.
Álmomban egy szép helyen jártam, ahol mindig együtt lehetnénk, de mikor felébredtem, tudtam, hogy nem lehetséges. Épp hajnalodni készült az éjszaka, mikor csendesen átölelt és egy sokkal gyorsabb és vadabb gyönyörben részesített, majd felöltözött és biztosan tudtam nem látom újra. Hosszú éjszakák és még hosszabb nappalok következtek. Ő pedig egy nap felhívott. Azt hittem meggondolta magát, de csak szólt, hogy ne mástól tudjam meg, megnősül, kényszerből. Én nem jutottam szóhoz és nem árultam el neki a gyermekét hordom a szívem alatt. Néhány évvel később, amikor láttam őt, már nem akartam elszaladni. Odajött hozzánk és nem kérdezett semmit, csak lehajolt azzal a bizonyos ismerős illatával, megcsókolt, megsimogatta a fia haját és soha többé nem voltunk egyedül, bár a családját sem hagyta el.