Mindig is én voltam a jobb
Már megint a profiloldalát nézegetem. Utálom ezt a közösségi oldalt, mert állandóan ott lógok. Főleg amióta megtaláltam Őt. Nézem, hogy mit ír ki, mit csinál éppen vagy töltött-e fel új képet magáról. Na igen, a fényképei. Természetesen azokat is muszáj végigböngésznem újra és újra. Persze minden egyes alkalommal attól félek, találok valami olyan bejegyzést, ami fájni fog, ezért általában megfogadom, hogy többé nem kattintok rá. De a kíváncsiság mindig győz. Pedig biztos rosszul érintene, ha egyszer is azt látnám, hogy „kapcsolatban” vagy valami erre utaló jelet vélnék felfedezni. Már akkor is idegrángást kapok, ha meglátom, hogy más lányok irkálnak neki szépeket. Mert megteszik, hiszen elég nyerő a csajok körében.
Miért nem tudom csak úgy elengedni? Különben is, inkább csomagolnom kéne. Holnap megyünk Bécsbe a barátaimmal a karácsonyi vásárra, de nekem valahogy nem fűlött a fogam hozzá. Nem sok kedvem volt most ehhez a kiruccanáshoz. Eléggé padlón vagyok emiatt a rosszul sikerült kisebb „románc” miatt. Talán nem kellett volna megbolygatni ezt az egészet. Nem véletlenül nem jöttünk össze rendesen anno tizenévesen, úgy tűnik, most sem volt még itt az ideje. Pedig annyira jól indult! Örültünk egymásnak, hogy végre ismét találkoztunk és viszonylag hamar sort kerítettünk a személyes találkozóra is…ami azonnal az ágyban végződött. Na, ezután romlottak el a dolgok. Talán még mindig nem vagyunk felkészülve egymásra. Vagy nem is tudom, lehet, hogy soha nem is leszünk. De akkor miért keresztezi a sors folyton az utunkat? Habár, ha jobban belegondolok, minden egyes „újbóli egymásra találásnál” több történik, mint addig. Akkor a következőnél már talán rendesen összejövünk? Esetleg feleségül fog venni?
Erre a gondolatra hangosan nevetni kezdtem. Csak az a baj, hogy már kínomban. Oda sem figyelve pakolgattam a négynapos útra. Tőlem nem megszokott módon csak dobálgattam be az éppen kezembe akadt cuccokat. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy egy fikarcnyit sem érdekelt az egész, tényleg. Amit kihagyok, azt maximum megveszem majd ott. Minden pótolható. Még én is, úgy tűnik…
…………………………………………………………………
Végre megérkeztünk az apartmanba. A színlelt jókedv álarcát vettem fel és ezt magamon is szándékozom tartani egészen a hazautazásig. Rájöttem, hogy nincs jogom elrontani a körülöttem lévők szórakozását csak azért, mert nekem épp rosszabb időszakom van. És különben is! Egyáltalán miért kesergek? Szerencsére olyan barátaim vannak, akik könnyedén elfeledtetik velem a rosszat, bár a legutóbbi kis kalandomról fogalmuk sincs. És nem is akarom, hogy tudjanak róla. Na, nem mintha nem számíthatnék rájuk, de elég, ha csak én ismerem néhány kudarcomat férfiak terén. Nem akarok még picsogni is róla, én nem az a fajta lány vagyok. El akartam felejteni, azt akartam, hogy törölje az agyam ezt az egészet. Mintha meg sem történt volna.
Az egész napot vásárlással, forralt borozással és mértéktelen nevetéssel töltöttük. Már szinte el is felejtettem, hogy amúgy szomorú vagyok egészen addig, amíg vissza nem értünk a szállásra.
Már esteledett és egy újonnan érkező, főleg férfiakból álló társaság kissé nagy hanggal és hallhatóan már nem szomjasan mulatozott az előtérben és a konyha részlegben.
Mikor közel értünk hozzájuk, egy pillanatra megállt a szívem. Na nem! Ennyire nem utálhat az élet, hogy így kicsesszen velem! Hogy Neki is pont most kell itt lennie, ugyanitt megszállnia! De ahogy szembefordult láttam, hogy nem Ő az. Hanem az ikertestvére… akit szintén ismerek. De a nagy hangja és az állandó feltűnési viszketegsége miatt nem igazán kedveltem régebben. Külsőben egyébként alig van különbség köztük. Annyi, hogy az éppen előttem állónak férfiasabbak, markánsabbak a vonásai és kicsivel izmosabb is, amúgy meglehetősen hasonlítanak.
Már éppen elkallódó gondolataimból felébredve pár másodperc múlva azonban ismét totálisan bepánikoltam, mert bevillant, hogy nagy valószínűséggel akkor is itt van valahol Ő is. Gyakran mozognak együtt, főleg ha nagyobb kiruccanásról van szó. Nagy hévvel pásztáztam körbe a helyiséget, jól megnézve minden kis zugot, de Őt nem láttam sehol. Ami szintén nem jelent semmit, ugyanis gyakran húzódik félre egy haverral ilyenkor, mintsem, hogy úgy igazán belevetné magát a buliba. Ilyen téren teljesen ellentétei egymásnak.
Dühöt kezdtem érezni és ideges lettem. Persze, nekik is pont itt kellett megszállni! Nem elég nagy ez a kurva Bécs kettőnknek!
Ám ekkor ő is észrevett.
Tétován köszöntünk egymásnak. Zavaromat megpróbáltam leplezni, már csak a többiek miatt is, akik ugye nem tudnak semmiről, és eltűntem a szobába lepakolni a kezemben lévő, újonnan beszerzett cuccokat. De hallottam még, ahogy a háttérben utánunk szólnak, hogy szívesen látnak minket is egy kis iszogatásra utána.
„Na, már azt hittem uncsi estéknek nézünk elébe!”- mosolygott szélesen az egyik barátnőm. –„Amúgy honnan ismered azt a jó pasit?”- kérdezte tőlem, miközben a kis tükrébe nézve igazítani kezdte a sminkjét.
„Még régebben, gimis korunkban egy társaságba jártunk.”- válaszoltam kurtán. Végül is az igazat mondtam ezzel, úgyhogy nem kéne kellemetlenül éreznem magam.
„Szerencse! De ugye nem kavartál vele? Mert nekem eléggé bejön.”- mosolygott huncutul.
„Nem, nyugodtan vigyed csak!”- mosolyogtam én is, de én inkább kínosan. Mondhattam volna, hogy nem ő volt meg, hanem a másik fele, de reméltem, hogy ez ezen az estén sem fog kiderülni. Ezért titkon az a gondolat sem dobott fel, hogy ők összejöjjenek…
A két társaság igencsak egymásra talált, én azonban megpróbáltam minél feltűnés mentesebben viselkedni és koktélozás közben azon tanakodtam, vajon tud-e egyáltalán a dologról? Igen, biztosan tud. Elég csak a szemeibe nézni, mikor rám néz. Mindent elárul. Itt döntöttem a visszavonulás mellett, eddig bírtam a bulit. Ez most hirtelen sokkolt, muszáj egyedül lennem. Ráadásul még csak az hiányzik, hogy Ő is felbukkanjon…
Semmi mást nem akartam, csak magamra húzni a takarót és holnap úgy felébredni, hogy ez csak egy rossz álom volt. Semmi több.
De mikor felkeltem minden ugyanolyan volt, mint előző este. A többiek még aludtak, hiszen éjjel tovább voltak fent, mint én. Nem akartam zajt csapni, ezért halkan kimentem a konyhába, hogy nyugodtan kávézzam egyet. A hajamba túrva, ásítva sétáltam oda, de ahogy megláttam ki üldögél jóízűen reggelizve az asztalnál, máris kipattant a szemem.
„Szép jó reggelt!”- köszöntött vidáman, majd bekapott egy falat pirítóst, amit gőzölgő kávéval öblített le. -„Tegnap jól leléptél.”- vetette még oda és rám sandított.
„Fáradt voltam…”- válaszoltam kurtán.
„Kérsz kávét? Nyugodtan igyál abból, az előbb főztem. Maradt még, ugye?”- nézett a kávéfőzőre.
„Öhm, nem köszi, van nekem is.”- válaszoltam habozva. Nem akartam elfogadni.
„Minek főznél, mondom, hogy ott van! A barátnőid majd főznek maguknak. Megkínáltalak, légy szíves fogadd el!”- mondta hevesen, de mégis viccesen. Mosolyogtam. Ezek szerint nem sokat változott. Mindig is ő volt a hangadó kettejük közül. Hát jó, úgy tűnik nincs más választásom. Kiöntöttem a maradékot, pont kijött egy adag. Erőt vettem magamon és leültem vele szemben. Könnyedén elém tolt egy pirítóssal teli tányért, majd egy tálcát is a feltétekkel.
„Tessék, válassz! Van itt Nutella, vaj, felvágott, lekvár…végülis te is látod, nem sorolom tovább!”- nevette el a végét.
„Köszi, de tényleg nem szükséges. Mi is hoztunk magunkkal kaját.”- ittam bele a kávéba. Egyszerűen nem bírtam a szemébe nézni. Vagyis nagyon nehezen.
„Tegnap eléggé idegesített az egyik barátnőd, teljesen rám szállt. Alig bírtam lerázni.”- közölte némiképp gondterhelt arccal. Elmosolyodtam. Tehát nincs meg a kölcsönös vonzalom. Ez azért picit megnyugtatott. -„Örülök, hogy te jöttél ki és most kettesben reggelizünk.”- terelte másra a témát. Nem akartam erre válaszolni, ezért inkább gyorsan mégiscsak kiemeltem egy pirítóst és vajjal kezdtem kenni.
Valahogy meg kéne tudni, mi újság a tesójával. De nem akarok konkrétan rákérdezni. Így is olyan kellemetlen ez az egész. Kenegetés közben zavartan pislogtam az ajtójuk felé. Nyilvánvaló volt, kit vártam felbukkanni. Illetve pont, hogy nem vártam.
„Ne aggódj, Ő nincs itt. Dolgoznia kell, nem kapott szabit.” –mondta ki végül, amit igazából hallani akartam. El is felejtettem, hogy gondolatolvasó. Várakozó tekintetéből arra következtettem, várta volna, hogy mondok rá valamit, de miután nem tettem, nagy levegőt véve folytatta. –„Tudom, hogy mi történt köztetek és azt is, hogy lefeküdtetek…”
_”Figyelj csak, ehhez még korán van. Örülök, hogy elmondtad, hogy nincs itt, de légyszi beszéljünk másról.”- szólaltam meg végül. A lényeget megtudtam, a többiről pedig egyelőre nem vagyok képes beszélni. Hiszen még a kávémat sem ittam meg teljesen!
„Hát jó, ahogy akarod. Tegnap megbeszéltük a barátnőiddel, hogy ma együtt elmegyünk néhány helyre. Este pedig buli! És most nem léphetsz le!”- nézett rám nyomatékosan. Mosolyogva ittam bele ismét a kávéba. Végül is így, hogy már tudom, nincs valós veszély, akár maradhatok is. Majd iszom pár pohárral és utána minden rendben lesz.
Szép lassan kiszállingózott mindenki, megreggeliztünk, majd útra keltünk. Körbenéztünk, bementünk néhány múzeumba is, utána célba vettük ismét a szinte vakító fényben úszó, díszes vásárló utcát. Megálltunk édességet és még több forralt bort inni. Estére is jól bevásároltunk alkoholból, majd visszamentünk a szállásra.
…………………………………………………………………………….
Este már kimondottan jó volt a hangulat. Sok fotó készült, ami először némiképp aggasztott, de aztán már úgy voltam vele, hogy mindegy. Nem hiszem, hogy Őt érdekelné, én mit is csinálok. Akkor sem, ha ezt épp az ikertestvérével teszem. Persze ezek a gondolatok már jócskán becsípve jöttek. Tényleg úgy éreztem, nyugodtan felkerülhetnek azok a képek arra a közösségi oldalra. Ahol Ő is látja őket.
Koktéllal és vodkás üveggel a kezünkben, kettesben ültünk az egyik sarokban. Most már beszélhettünk arról a bizonyos témáról. Volt bennem elég pia hozzá.
„Az a véleményem, hogy rosszul választottál. Velem kellett volna kezdened. Én ezt már régebben is megmondtam. Tudod, te voltál az egyetlen lány, akit mindketten kinéztünk.”- közölte szakértő fejjel már egyáltalán nem józanul.
Lehajtottam a fejem.
„Tudod, mit?”- mondtam végül. -„Igazad van. Igen, pont ez jutott eszembe nekem is utána.”- néztem rá, és azonnal láttam különböző érzelmeket tükröződni az arcán.
„És megkérdezhetem, hogy most miért gondolod ezt? Nagyon érdekelne, tekintve, hogy régebben úgy tűnt, nemigen bírtál.”
Tudtam, hogy meg fogja kérdezni. Én pedig most elmondom. Végül is már mindegy.
„Mert akárki, akármit mond rólad, női szemel te vagy a jobb választás.”
„Mindig is én voltam a jobb.”- egészített ki. Erre csak mosolyogtam, megszoktam már tőle, hogy mindig fényezi magát. Főleg a tesójával szemben.
„Kettőtök közül te vagy a kiegyensúlyozottabb és te büszkélkedhetsz hosszú távú kapcsolatokkal. Neki még egy normális kapcsolata sem volt, pedig nem vagyunk már tinik. És én már azt is látom, hogy miért van ez így.”
„Jó, elég nagyot csalódott az első szerelmében”- próbálta mentegetni egy kicsit.
„Igen, tudom, elmondta. De könyörgöm, mindenki csalódik! És nem lehet ezt így kivetíteni minden lányra, aki utána jön. Nem, a tesód egy sima vitás helyzetet sem tud jól kezelni és teljesen rosszul áll dolgokhoz. Olyanokat látott bele a mondataimba, amiket nem is mondtam és még sorolhatnám. Minden apróságot felfújt, olyan volt, mintha direkt szívatna vagy nem is tudom… én igyekeztem normálisan viselkedni vele, megérteni őt, de fordítva ez már nemigen ment. De hát biztos nem voltam neki olyan fontos, hogy törődjön az én érzéseimmel is a sajátján kívül.”
Itt egy kicsit hallgatott, meghúzta az üveget, majd megszólalt.
„Azt mondta, teljesen olyan volt minden, mintha direkt úgy tervezted volna, ahogy történt. Ő tényleg sétálni akart menni…”
„Rossz idő volt és pont mikor indultunk volna, kezdett szemerkélni az eső!” – vágtam közbe kissé indulatosan. De azonnal visszavettem, mikor rám nézett. Tud nézni, az biztos. Elvettem az üveget a kezéből és meghúztam. Bár lehet, nem volt a legjobb ötlet, mert a gyomrom így is görcsben állt már. Úgy tűnik, még mindig túlzottan felkavar ez a dolog és így, hogy beszélek róla, ismét felszínre törtek azok az emlékek és érzések, amikről azt hittem, sikeresen eltemettem magamban.
„Szóval felmentetek hozzád, aztán elkezdtetek inni, amit szintén te javasoltál, ha jól tudom. Pedig ő mondta, hogy akkor nem vállal felelősséget semmiért, ha becsíp…”- folytatta tovább.
„Az ivás közös megegyezés volt végül. Nézd, nem mondom, hogy nem akartam…”
„És gumid is volt otthon. Meg frissen borotvált voltál… mindenhol.”- vágott a szavamba.
Na, ekkor vöröslő fejjel kezdtem kicsit nehezebben venni a levegőt. Ezek most komolyan mindent ennyire részletesen kibeszéltek? Nem hiszem el!
„Esetleg még valami részlet? A pózokat nem mesélnéd el, mert lehet, hogy én nem emlékszem mindegyikre!”- itt már tényleg kezdtem ideges lenni.
„Jól van, nyugi!”- mosolyodott el picit fölényesen, majd némi hatásszünet és egy nagyobb levegővétel után folytatta. –„Egyik alkalommal, mikor már nem tudom hányadszor cipeltem haza teljesen kiütve, rákérdeztem, hogy mi a fasz baja van. Mert én nem vagyok bébiszitter és nem fogom többet hazafuvarozni a seggét. Ekkor kezdett el mesélni. Addig el sem mondta, hogy ti egyáltalán újra beszéltek. De akkor elkezdte és a részleteket is azért mondta el, hogy tisztán lássam a helyzetet, miért is gondolja azt, amit. Hogy csak le akartál vele feküdni, pedig ő elsősorban inkább lelki síkra vitte volna a dolgot, mert elege volt már a sok felszínes pénzre meg egyéb ilyen dolgokra utazó picsákból. Ő már mást keresett, komolyabb dolgot és benned megtalálta. Imádott veled beszélgetni. És mindennek a tetejébe, ezek után még te vádoltad meg őt azzal, hogy minden női ismerősével lefekszik. És nem hitted el, mikor sokadszorra is azt bizonygatta, hogy nem. Pedig tényleg te csábítottad ágyba őt és nem fordítva, utána meg megpróbáltad lerázni, ahogy hallottam. De nem voltam ott, tehát nem tudhatom pontosan…”- ivott bele ismét az üvegbe a végén.
Na, most végre valamennyire megtudtam, hogyan vélekedett erről az egészről a másik oldal. Eddig kizárólag a saját érzelmeimmel voltam elfoglalva és fel sem merült bennem, hogy esetleg kívülről is szemléljem picit az eseményeket. Hogy talán nem is úgy van minden, ahogy én azt elképzeltem vagy gondoltam. Aztán bevillant pár üzenetváltás, ahol valóban úgy tűnhettem, amilyennek itt most felvázoltak. Igen, már látom, hol hibáztam én, mit vehetett ő lerázásnak. Pedig az csak lelki önvédelem volt.
„Igen, tudom, én is hülye voltam néhány dologban, de azért abban te is egyetértesz, hogy ő sem volt épp a helyzet magaslatán és hogy eléggé drámakirálynő tud lenni!”- ennyit tudtam erre ebben az állapotomban hirtelen reagálni.
„Én ezzel teljesen egyetértek, tudom, hogy idióta. Azt nem értem, te miért vele kezdtél?”- tette fel újra a kérdést és beleszívott a cigijébe.
„Most már mindegy és ezt az előbb megvitattuk. Talán tényleg elvakított a vágy…Csak utólag láttam át, mennyire problémás lelkileg, hogy nem nekem való, mert én nem tudom megfelelően kezelni a csalódásaiból fakadó gátlásait vagy frusztráltságát. Vagy nem is tudom…”- fejtegettem a helyzetet már-már filozófiai magasságokba csapva.
„Velem illesz össze, nem vele! Ezt én már akkor is mondtam, tizenéves korunkban!”- kötötte az ebet a karóhoz. Nem hiszem el, hogy még mindig ezen lovagol, ahelyett, hogy a helyzet komolyságával foglalkozna. De most elmondom neki, miért nem ő kellett nekem! Hátha témát válthatunk végre utána.
„De akkor nem tetszettél! Nem tetszett, hogy állandóan dumálsz, még a tesód helyett is te válaszoltál. Folyamatosan a középpontba akartál lenni és ez akkor nekem nem jött be. De hát hány évesek voltunk, tizenhét? Akkor inkább arra vágytam, amilyen a tesód volt.”
„És most?” – kérdezte, miután megint meghúzta az üveget/némi szünet után.
„Most már más. Tetszik a magabiztosságod és az, ahogyan irányítod a dolgokat. De főleg az, ahogy a kapcsolataidat, a nőket kezeled. De mondom, ez már tökmindegy igazából. Lényegtelen. Köztünk biztos, hogy soha nem lehet semmi, hiszen szexeltem az ikertestvéreddel. Ha csak beszélgetés szintjén maradtunk volna, az más lenne. De így…”
„Meg úgyis, hogy érzelmek is szerepet játszottak…hát igen. Ezt elbasztad.” – nézett rám kissé lenézően.
Csak mosolyogtam ezen. Annyira tipikusan ő volt ezzel az öntelt dumával és nézéssel.
……………………………………………………………………………
Otthon tanácstalanul meredtem a laptopom monitorjára. Újra és újra átolvastam a sorait.Fogalmam sem volt mit kéne tennem. Az a baj, hogy jól éreztem magam Bécsben abban a társaságban, na de azért mégsem kéne együtt lógnom velük a továbbiakban. Vagyis hát, inkább vele…Rámentem a profiljára és rákattintottam a fényképeire. Néztem a széles vállát, felsőtestét ami sokkal erőteljesebb volt, mint a tesójáé… vicces képein pedig mindig röhögök. És a szemei…imádom a barna szemeit.
Visszatértem az üzenetéhez. Továbbra is tanácstalanul ültem. Mit lehet ilyenkor tenni? Azt próbáltam magamba szuggerálni, hogy annyi férfi van a világon még rajta kívül. Nem hiszem, hogy pont vele kéne lennem. Hiszen lefeküdtem a testvérével…az ikertestvérével… De mi van akkor, ha ő pont tökéletes? Ha mindig is rá vágytam, őt kerestem? Külsőleg pont jó és belsőleg meg főleg. Magabiztos, férfias, ösztönös… Nem, nem, nem! Ezt most kell befejezni! El kellene mennem bulizni vagy valahova, hogy eltereljem a figyelmemet róla. Nem szabad, nekem ő tabu és pont!
Úgy gondoltam, nem is írok vissza. Gondoljon bunkónak, akkor könnyebb is lesz…
Elterelésként elkezdtem szörfölgetni a neten, hátha találok valami jó programot, de megakadt a szemem egy horoszkópos oldalon. „Skorpió. Imádja a tabukat és a szexet, főleg tiltott partnerrel…” Nem is olvastam tovább, hanem elgondolkodtam ezen… mi van, ha csak azért ennyire vonzó számomra, mert tudom, hogy abszolút tiltott gyümölcs? Hiszen mindig is az izgatott a legjobban, ami tiltott, ami tabu. De aztán be kellett látnom, hogy nem valószínű. Tetszik a jelleme, a férfias és határozott kiállása, a kommunikatív megjelenése és… nem, ezt nem is szabad továbbgondolni. Egyszerűen tilos! Miért nem akarja a józan eszem azt, amit kellene tennie? Nem kellene rá gondolnom. Mindegy mi lesz, ő egyszerűen nem jöhet szóba, mint partner. És pont.
Azt viszont be kell látni, hogy jó fej. És jó vele szórakozni, mert mindig nagyokat nevetek a poénjain. És amúgy sincs semmi dolgom a hétvégén...
„Ott lesz a tesód is?”
Írtam vissza végül neki a hétvégi buli meghívására. Perceken belül jött a válasz.
„Nem, melózik. Szóval jössz? :)”
„Igen. :)„
Végül is mi bajom lehet egy sima bulitól, ahol mások is lesznek?
……………………………………………………………………….
Este nem készülődtem olyan nagy gonddal. Csak úgy, mintha szokásos házibuliba mennék. Semmi túlzás. Persze sminkeltem és viszonylag csinosan öltöztem, de nem akartam túlzott feltűnést. És azt sem, hogy ő félreértse. Összegabalyodni meg pláne nem akartam vele. És ezt akkor is észben kell(ene) tartanom, ha már megittam pár pohárral. Belenéztem a tükörbe indulás előtt és szokatlanul nyugodt voltam. Nem éreztem feszültséget, sem azt, hogy itt most bármi történne. Egyszerűen egy jót fogok bulizni, jófej emberekkel. Semmi több. És esküszöm, ezt abban a pillanatban teljesen így is éreztem.
És ez változatlan maradt még a taxiban is, odafele úton és egészen addig, amíg ajtót nem nyitott. Laza, apró kockás sötétkék divatos ingében, aminek könyékig érő, kissé felgyűrt ujjai kiemelték bicepszét, gallérja hanyagul keretezte csábító nyakát, egyszerűen sokkolt. Legszívesebben megfogtam volna a gallérnál és heves mozdulatokkal szétnyitottam volna az egész inget, hogy csak úgy repülnek a gombok, miközben vadul szívom a nyakát...nem, nem stop! Nem ezért jöttem! Hanem egy jót bulizni.
„Na végre, már azt hittem ide se érsz! Igyál!”- húzott be nevetve és a kezembe nyomott egy koktélos poharat, amiben valami fura színű lötty volt.
„Ez saját fejlesztésű welcome drink, titkos recept alapján! Garantáltan hatásos!”- közölte, miután látta, hogy elég bizalmatlanul méregetem a kezemben lévő ismeretlen egyveleget. Erősen elgondolkodtam azon, hogy igyak-e belőle.
Láthatóan ő már nem volt szomjas. Átölelte a vállamat és magához húzott, miközben befelé irányított és olyan közel volt az arca, hogy éreztem fanyar arcszeszének az illatát némi parfümmel keveredve. Totál beindított. Azt mindenesetre eldöntöttem, hogy jobb lesz, ha az este folyamán inkább kerülöm a társaságát és másokkal elegyedek szóba. Végül is nem csak ő van itt.
A tervem sokáig elég jól ment. Letoltam pár italt, beszélgettem másokkal, őt pedig sokáig nem is láttam és már szinte el is felejtettem, mikor egyszer csak hatalmas hévvel mellettem termett.
„Drága, egész este nem láttalak! Hát milyen dolog ez?”- kapta el a derekamat. Eléggé be volt csípve. –„Mindenkivel beszélgetsz, csak velem nem. Nem is szeretsz!”- biggyesztette le kisfiúsan az ajkait.
Annyira édes volt, legszívesebben megcsókoltam volna.
„Jaj, hát csak elvegyültem egy kicsit. Meg te is jól elvoltál, úgyhogy… jó a buli, köszi, hogy elhívtál.” –próbáltam terelni és közben kibújni az öleléséből, de ez persze nem sikerült. A derekam helyett a nyakamat és a vállamat ölelte át és szorosan magához húzott úgy, hogy egész közel volt a feje, főleg a szája, az enyémhez.
„Be kell vallanom neked valamit.” –nézett rám enyhén túlfűtötten. -„Iszonyatosan szexinek talállak. Imádom a beszédes szemeidet, amiből csak úgy dől az erotika. Igazán sokat ígérnek…”
Hirtelen kikerekedtek a szemeim. Ajjaj, csak ezt ne! Kezd forrósodni a helyzet. Ahogy rám nézett, hát az ő szemei is mindent elárultak. Az alkohol pedig nem volt rám épp a legjobb hatással, ezért a reakcióidőm igencsak késleltetett volt. Ráadásul önkéntelenül is megnyaltam az ajkaim, miközben a szájára néztem. Pedig nem akartam így reagálni, esküszöm. De mintha valami láthatatlan erő irányítana és nem én uralkodnék a cselekedeteim fölött.
Ez a pici mozdulatsor elég is volt neki. Megfogta a kezem.
„Gyere!”
„Hé, hova viszel?”- kérdeztem kissé artikulátlanul. Nem mondott semmit, csak vitt előre, szinte húzott maga után. Eléggé kábult voltam már ahhoz, hogy némiképp kicsússzon az irányítás a kezemből. Bár az agyam egy rejtett zugában felmerült, hogy ezt talán nem kéne hagynom, de egyszerűen képtelen voltam cselekvésre is ösztönözni magam. Útközben lerakta a poharát egy asztalra, majd az enyémet is kivette a kezemből és mellétette. Tovább mentünk és pár pillanat múlva egy szoba elé értünk. Kinyitotta az ajtót és ahogy kattant mögöttem a zár, az állam alá nyúlt és vadul csókolni kezdett. Mivel az alkohol eléggé lelassított, csak percek múlva reagáltam.
„Ne, ne csináld! Nem szabad!”- próbáltam hárítani, de ahelyett, hogy a kissé kétségbeesett kérlelésem hallatán leállt volna, még jobban beindult.
„Nem érdekel! Kívánlak! Itt és most azonnal! Akarlak!”- nyögte teljesen felhevülve. Majd határozottan a számra tapasztotta az övét és a következő pillanatban már mélyen éreztem a nyelvét. A karjaim, amik először megpróbálták őt eltolni, szép lassan, megadóan a nyaka köré fonódtak. Mikor realizálta, hogy ellenkezés helyett már inkább magamhoz húzom, nekitolt az ajtónak és még féktelenebbül nyomult a számba. Éreztem szenvedélyesen férfias erejét és ez volt az, ami végleg ködöt húzott az agyamra. Nem volt helye többé józan észnek, gondolatoknak vagy cselekedeteknek.
Pillanatokon belül lerángattam az ingét, amit segített lecsúsztatni magáról, ő pedig már a melltartómat is kikapcsolta a póló alatt. Miután minden zavaró ruhadarab a földön landolt, megfogtam a kezét és az ágy felé irányítottam, majd türelmetlenül lelöktem rá. Az ölébe húzott és maga alá fordított. Szenvedélyesen heves csókjai árulkodó nyomokat hagytak testem több pontján. Ajkaival végigpásztázott mindenhol, csókolt, harapott, nyalt felváltva. Őrületesen jó volt, pont ahogy szeretem. Hangosan élveztem minden egyes nyelvcsapását, amivel szinte az elviselhetetlenségig fokozta bennem a beteljesülés utáni vágyat.
Nyögve markoltam erős vállába a hevesebb lökéseinél. Egyszerűen imádtam, ahogy féktelenül, ellentmondást nem tűrve birtokba vette minden idegszálamat.
„Nagyon finom vagy!”- súgta a számba, amikor épp gyengédebben mozgott és lágyan csókolgatott közben. Egyből bevillant, hogy a tesója is pont ezt mondta, ráadásul hasonló helyzetben… Így, ugyanezekkel a szavakkal. Megpróbáltam elterelni a figyelmemet és szerencsére az elfogyasztott alkohol most segítségemre is volt ebben. Némiképp öntudatlanul sodródtam az árral és csak élveztem, ahogy gátlástalanul magáévá tesz. Hiszen már mindegy. Már itt fekszünk ruha nélkül és ő párszor már a csúcsra is juttatott.
Mindaz, ami a testvéréből hiányzott, benne megvolt. Úgy volt vad, hogy érzéki maradt közben és ez nagyon ritka párosítás. Legalább kétszer elmentem, mire ő is.
………………………………………………………
Az arcán mintha némi megbánás tükröződne. Nem akartam most beszélni, egyáltalán semmit sem mondani. Fölösleges lenne. Megtettük, amit nem lett volna szabad és ezt most már nem lehet visszacsinálni. Visszavonhatatlan. Lehet, hogy a testvérével nem jönnék össze már soha többé, de ez akkor sem volt helyes. A szemem sarkából sandítottam felé… annyira szívesen hozzábújnék! Még érezni akarom erős, mégis gyengéd ölelését, illatát… azt, hogy magához szorít, simogat, becézget. De nem mertem lépni. Most nem. Mert lehet, hogy az előbb még ezt tette, de úgy tűnik a kijózanodás elemi erővel sújtott le rá. És ő sem mozdult, nem tett még ráutaló magatartást sem, hogy esetleg teljesítse a vágyam. Annyira negatív kisugárzása lett hirtelen, hogy szinte már megijedtem tőle. Mintha nem is ő lett volna pár perccel ezelőtt.
De a vágy erősebbnek bizonyult. Félénken bújtam erős karjai közé. Először habozott pár másodpercig, de aztán körbeölelt és a hajamat is simogatni kezdte. Azonban továbbra sem szólaltunk meg. De nekem ez így most elég is volt.
A másnapom elég kaotikus volt otthon, lévén, hogy teljesen összezavarodtam az érzelmeimet illetően. Igazából nem vártam semmit, arra számítottam, hogy nem lesz folytatás, egyikünk sem beszél róla többet és kész. Pedig én nagyon akartam vele újra találkozni. Most már nem érdekelt az ikertestvére sem. Túl jó volt ez az éjszaka, ahhoz, hogy tisztán gondolkodjam a körülményeket illetően. Némiképp unottan jelentkeztem be kedvenc közösségi portálomra, ami igazából csak degradálja az életemet, amióta fent vagyok.
Üzenetem jött. Rákattintok és szinte fájdalmasan nagyot dobban a szívem, mikor látom, ki írt. Ezek szerint neki is jelentett valamit az éjszaka...
Jó reggelt kívánt és csak annyit kérdezett, rendben hazaértem-e. Semmi más. Persze, tudtam, hogy ez azt jelenti, gondol rám. Ha nem érdekelné, mi van velem, vagy nem akarna még valamit tőlem, akkor egyáltalán nem írna. Ennyire már ismerem. Azonnal pillangók kezdtek repdesni a hasamban, mint tinikoromban és be kell valljam, nagyon örültem annak, hogy írt. Hogy felcsillant némi remény a folytatást illetően. De tudtam, hogy ahhoz most vissza kell kicsit fognom magam. Nem lelkesedhetek túl, muszáj időt adnom neki. Ezért csak semlegesen írtam vissza. Kedvesen, de mégis visszafogottan. Egyelőre nem akartam az újabb találkozást firtatni, pedig nagyon szívesen sóhajtoztam volna ismét a karjaiban, de meg kell várnom, hogy ő hozza majd fel. Neki mégis csak nehezebb, mert neki kell a testvére szemébe néznie nap, mint nap...