Az aranyhal

- Amikor kifogod, a két kezedbe kell venned, vigyázva, hogy ne ugorjon ki, és is szorítsd nagyon. Kívánj, és ha biztos vagy benne hogy jót kívántál, engedd vissza a vízbe.
- Ki kell mondani hangosan?
- A legelső gondolat, kimondva, vagy nem kimondva. Jól vigyázz hát és mindig tudd, mi a szíved legfőbb vágya!

Az anyja, hatéves sem volt, mikor meghalt, a házat pedig azóta elhagyta a nevetés, a hangos beszéd is csak néha tévedt be, a munkát kísérve el. Azt mondták, a szemeit, amik még férfiértében is álmokat látnak a tenger matt horizontján, az anyjától kapta.
Sosem volt olyan ügyes, mint a bátyja. Sosem érezte meg, hol vessen hálót, a kitartás helyébe - az apja így mondta - lustaságot kapott.
Amikor az anyját elvesztette - bármily kicsi volt is, pontosan emlékszik - az apját szinte kettéroppantotta a fájdalom súlya. Hogy újra járni tudjon, dolgozni, úgy gondolta, minden tulajdonságát, ami valaha derűs, erős férfivá tette, ki kellett löknie a lelkéből, bele a tengerbe. Elfelejtett nevetni, ízzel ejteni a szót, elfelejtette a bölcsességét, a barátok esti kacaját, mindent, egyedül halászni nem felejthetett el.
Mikor a bátyja vízbefúlt, az apja már nem emlékezett rá, hogyan kell összeroppanni, csöndben zokogni, gyászban virrasztani. Halászott tovább, mintha misem történt volna, Fernando pedig úgy érezte, már őt sem ismeri föl hajnalonta, mikor kitolják a ladikot a tengerre.

A falu a tengerből élt, vagy még inkább, a tenger kegyétől. Minden ember, minden otthon sorsa az idénytől, a fogás sikerétől függött. Amikor a halászbárkák visszatértek, kor és tekintély, mint érdem szerint elosztották a zsákmányt. A gyermekek lepikkelyezték a halakat, a nők kikészítették, a férfiak összeácsolták a szárítót, amire aztán felfüstölni szögelték a filéket. A csontokat, szálkákat az öregek kimosták, az apróbból tű készült, a koponyából és a belekből orvosság, a gerincből nyaklánc a piacra. A rákok és garnélák rögtön a város felé vették az irányt, ahogy a polipokból, tintahalakból főzött úri áru is.
Ha volt fogás, volt munka. Volt mit eladni, megtelt a magtár és a hal mellé kenyér és bor került az asztalra.
Az élet jó volt. Az öregek károgását a mórok visszatéréséről elnyomta gitár, a fuvola és a jóllakott gyermekzsivaj.
Ha a balszerencse elkergette a halrajokat a partok közeléből, a bárkáknak távolabbra, idegen vizekre kellett menniük, a királyné fennhatóságán kívülre. Heteket késtek a csónakok, az asszonyok imái alatt pedig - hogy uraikat óvja az ég Szicília és Afrika kalózaitól - lassan kiéhezett a falu.
Sápadt, vézna szomorúság ténfergett a poros utcákon. A tengerhez még túl zsenge, alig tíz esztendős fiúk az éles szirtek között próbáltak szerencsét, a csapdába szorult halak összefogásával, de a sziklák csúszósak, a hullámok vadak, a korgó gyomor pedig hajszolja vakmerőségbe fejet. Az anyák - különösen, ha sok apróság volt a háznál - odaengedték nagyobb, már ágyérett lányaikat az átutazó zsidó, cigány és berber karavánoknak, melyek félig számkivetetten, maguk is alig bírták a betevő falatot. Egy dézsa liszt, egy kosár olajbogyó, vagy pár tojás, amiről nem lehet tudni, madáré, vagy állaté-e.
Ha vihar, vagy a tenger más pusztítása elvitte a férfit a családtól, a megmaradtak egy másik házhoz szegődtek, ha volt hová, a gyereket pedig, ha lány volt, ha fiú, idő előtt férfivé avatták, és csónakba ültették.

- Szerintem már rég kidöglöttek a tengerből. - mondta Duró. - A nagybátyám, Ortez bácsi, aki gyakran jár fel Antequerrába a harmadik nagybátyámhoz, Gonzalezhez a Szegfogúhoz, ő is ezt mondta. ,,ha a Szegfogúnál nem lehet venni, akkor nincs is sehol máshol." Így mondta. És igaza van.
- Te mit kívánnál, ha mégis kifognál egyet? - kérdezte Fernando, az égen múlatva tekintetét.
Duró mosolygott.
- Azt hogy egy gyönyörű nőt, azt húzzam ki a hálóval. Olyan arab hercegnőt, meseszépet, sok aranypezóval a nyakába, meg selyemkendővel a csípőjén. Milyen puha lehet a tenyere... meg a lába... meg...
- Meg karóra tűznék a fejedet, csak mert láttad az arcát. Állítólag egész életükben senki sem láthatja az arcukat.
- Nem is az arca érdekek. Majd az ölét nézném, azt csak szabad.
- Talán nincs is arcuk... - tűnődött Fernando.
- Te mit kívánnál?
Duró az egyetlen faluban marad cigánycsalád legnagyobb fia volt, már majdnem tizenhat. Mindenről többet tudott, mint Fernando, mert cigányok alighanem mindenről tudnak, még a királyokon túl is, ezért is üldözik őket annyira mostanság. Lehet, hogy Istenről is megtudtak valamit, amit nem illik. És bár Fernando nem volt teljesen meggyőződve, hogy Duró nem-e bolond, mint az összes nagybátyja, azzal tisztában volt, hogy saját tudatlansága olyan fátylat vet szemei elé, amitől a világ valóságának csak körvonalait képes látni. Régen azt kívánta volna, bárcsak mindazt tudná, amit a papok, meg a király. Aztán mikor a bátyja vízbefúlt, azt kívánta, bárcsak az apja kifogná mindazokat, amiket az anyja halálakor a lelkéből a tengerbe vetett, és újra régi históriákat mesélne a tenger öt széléről, a palotát cipelő elefántokról, meg ki tudja még miről.

Furcsa mód azt sosem kívánta, hogy legyen sokat enniük, ezt a gyermekek átgondolatlanságának tartotta, hiszen ha megeszik a sokat, megint kevés lesz. És újabban, bár ez az ostobaság csak késő este férkőzött a fejébe, ha a hold nem engedte aludni, Duró süketelésétől a szépséges hercegnővel gondolt, akinek aranypénzfüzér lóg a nyakában, és nem cserzette durvára sem a tenyerét, sem a lábát semmilyen nélkülözés. Elképzelte, ahogy selyemkendő van a csípőjén és olyan illat árad a bőréből, mint a rózsavízé. Fernando nagyon kényelmetlenül feszengett, ha ez a kívánság vele maradt éjszakára.

Szent Péter, aki a tengerbe veszett halászokat elsőként engedi be a kapuján az összes között, a falu legfőbb védőszentje. Csontból, gyökérből faragott apró ikont visel minden ladik, az orrára felfűzve, a kis kápolnában róla és hozzá énekelnek az asszonyok, a zsidó portékások rézezüst érméit pedig még a legnagyobb ínség idején is inkább veszik, mint még egy tál kölest vagy rozst ugyanazért az árért.
Mikor Fernando aznap alkonyatkor kitolta a csónakot a kavicsos parton, az utolsó Szent Péter érméjüket is a szerencse kútba dobta, elűzendő az égről lecsüngő szürke fellegeket.
Apja a Szarama zátonyokhoz ment ki a szomszédokkal, két napira a partoktól, ő pedig úgy döntött balra kerülve a sziklák közelében próbál szerencsét. A dagály és a déli szél, ez lesz az ő vacsorája.

A felhők töve már vörösben izzott, szürke vasgömbjeiket mintha hatalmas kezek fognák a kovács kemencéjéhez, hogy aztán a szél és tenger roppant ereje megtörje őket, bőgő zivatarban és ólmos villámok között. Legfeljebb, ha három órája volt a viharig, Fernando így teljes erejéből húzta a csónakot végig a szirtek mellett. Az utóbbi tél óta lassan kezdett ember formát ölteni; gyermek arca kicsontosodott, szálas, inas teste vállban megszélesedett. A szakálla nem kezdett még serkenni, de a falubeli lányok máris messziről méregették, fejüket ingatva, sugdolózva, ha elment mellettük.
Mi olyan szép az asszonynépben? Miért vonzza a férfiszemet úgy a gömbölyded, a rejtve mutatott? A sok csacsogás, a tenger szeszélye szív, ami akár a szirtek között hányódó borzos tajték játszik a férfifejjel, a bornál is magasabb mámorba, vagy az éhségnél mélyebb csikarásba lökve kénye kedve szerint?
A bot húzása szakította félbe Fernando töprengését. A hal erős volt, de ő tapasztaltan, az esti asztal illatával a szájában fárasztotta, vezette. Szűk tízperces küzdelem után, kampóval alányúlva beemelte a csónakba a delejes sárgában fénylő alakot. Megvolt vagy öt kiló, a feje, ez volt a legfényesebb, hosszúkás bóbitás volt, szemei pedig legalább annyira emberé, mint halé. Pikkelyei a hasa tájékán a nap vörösét öltötték, az oldalán és a hátán pedig makulátlan színaranyban ragyogtak, mintha királyi ötvös mester ütögette volna rájuk egyenként. Éhségében csak lassan találta meg a felismerés Fernandót, a fejét forgatta, hol nevetni jutott eszébe, hol csak nyögdécselt és fogalma sem volt most mihez kéne fognia.
Egy aranyhal!

Te jó ég! Most meg mire, hogy is volt? a kezébe kell és felállva, vagy guggolva, a fenébe ezt nem kérdezte meg, ugye élsz még, jól van, kapálózik, figyelsz? figyelj! (,,olyan meseszépet") Te jó ég, milyen szerencse! (,,kendővel a csípőjén...olyan puha a tenyere...")
- Szóval, az a kívánságom, tisztelt aranyhal...ööö...aranyhal úr... - kezdett neki Fernando álltában tartva maga elé az egyre türelmetlenebbül csapkodó halat. - hogy az apám, Sanchez José Porras, legyen újra vidám, meg szóval térjen vissza bele minden, amit elveszített, mert akkor régen sok halat fogott, a legjobb halász volt a faluban és akkor lenne bőven mit ennünk. Megjegyezted? Akkor most... szóval viszlát, és köszönöm!
Óvatosan visszaengedte a halat a vízbe, az pedig egy darabig a felszínen lebegett, mintha gondolkozna merre kéne úsznia ehhez a kívánsághoz, végül aztán eltűnt a vízben. Fernandonak megdobbant a szíve és megkordult a hasa. Úgy gondolta, függetlenül attól, hogy most már minden jóra fordul, ma mégsem térhet nyugovóra üres bendővel; beljebb vezette a csónakot és újra horgot vetett. Még mindig alig hitte el. Egy aranyhal! Ha ezt Duró meghallja, megeszi az irigység.

Két kisebb fogás akadt csak fönn, nem sok, de estére elég. A vihar a távolban már összeolvadt a tengerrel, így visszafordult a sziklák felé, hogy majd onnan evezzen haza, szélárnyékból. Furcsa zajra figyelt fel. A sirályok a szokásos röhögés helyett, ezúttal valami másfajta károgást hallattak, kicsit arrébb. A fehér rablók egy egész raja örvénylett azon a részen, ahol a szirtek egy kisebb öblöt nyitottak, és az apály csapdába ejtette a beúszó halakat. Ezt a helyet nehéz volt megközelíteni, még is sok gyerek megpróbálta, hiszen ez ígérte a vacsorát. Összeszorult a szíve. Valamelyik széttörhette magát, lecsúszva a sziklafalon, a sirályok az ő tetemén veszekednek. Az Alvarez gyerek? Vagy az öreg bojtár kisfia a túlvégről?

Habozott. A vihar közel volt, már lenyomta a levegőt, érezni lehetett, holnap pedig az asszonyok sírása járja be a falut. Mindenki az elveszett gyereket fogja keresni, ő pedig nem bizonyosodván meg, csak rossz szó hozója lesz. Kelletlenül visszafordította a csónakot és az öbölhöz húzta. A szirteket egy helyen, kapuformára vájta a víz, mellette a hullámok egy megtört farönköt forgattak. Fernando feljebb, a peremeket kémlelte, ahogy óvatosan beevezett a sziklakapun, a sirályok azonban láthatóan beljebb rajzottak, egy apró homokos felfutón, amit a tenger nyaranta odaépített. A fiú balra egy szélvédett, nyugodt részre kormányzott, itt talán nem kellett attól félnie, hogy a hullámok a kövekhez sértik a ladikot.

Akkor látta meg, mi körül táncolnak a sirályok. A túlsó végen, félig a horgas szirtek takarásában egy kettétört csónak feneklett, furcsa formájú idegen bárka. Elszórva a kis zátonyok között ládák és hordók verődtek, a parton pedig félig egy zászlófélével takarva tarkaruhás holtest feküdt. A testén már a sirályok harapása vérzett, az arcát a nagy szakállától nem lehetett látni.
Egy mór. Vagy mi.
Fernando elkerekedett szemmel nézte a kövér tetemet, és főleg annak a kezét, amit - innen is jól látta - aranyos, köves pecsétgyűrű ékesített.

Gyorsan mérlegelte a helyzetet.
A csónakkal semmiképpen nem tudott a kis földnyelvhez jutni, tehát másznia kellene, ráadásul gyorsan, még mielőtt a vihar kitör. Ha itt hagyja, hiszen a feldagadt tenger holnapra már visszaveszi. A csónakot egy sziklához kötötte, ő maga pedig a rögökön megkapaszkodva felmászott.
(,,olyan meseszépet...")
A fiú felkiáltott, és talán csak a szerencséje tartotta meg a sziklán, mert ahogy meglátta, karja és lába ereje egyszeriben elhagyta, a szíve pedig a torkába tolakodott. Alant, takarásban egy lila lepel úszott a vízen, az egyik, elvékonyodó sziklába pedig egy lány csimpaszkodott, fél testével a vízben lógva, ájultában is összekulcsolva ujjait. Ahhoz nem volt ereje, hogy kihúzza magát, épp csak a fulladástól menekült meg. Fernando egy pillanat alatt megértette mi történt, mit és hogyan hibázott el. Amikor az aranyhal a csónakjába került, kóválygó örömében az első gondolat, ami eszébe jutott, nem az volt, amit kívánságként aztán hangosan megfogalmazott. A hal félreértette és egy arab hercegnőt küldött neki. Te jó Isten.

A vihar, mint a mennykő csapott le, Fernando jól ismerte a hevét és hogy mit művel azzal, akit bőrén ér. A barlang sötétjében alig látta a lányt, finom vonásait a kezével tapintotta ki. Nemhogy volt arca, de olyan szépséges és lágy vonalú, hogy kétsége sem férhetett hozzá, hogy valami nagy szultán lányát halászta ki. Az ajkai teltek és nagyon puhák voltak, a faluban megfordult kereskedők semmilyen portékájával nem tudta összevetni a tapintásukat. A testét - melyet a fiú egyszer már magához ölelt, mikor kihúzta a vízből - szinte alig fedte pár lepel, mind csuromvizesen tapadt rajta, semmit sem kendőzve anyaszült, buja formáiból. Álmában is vacogott.

Fény kell, meleg és száraz, ha így marad, nem éri meg a reggelt. A lámpásban már alig volt petróleum, a gyújtós csak nagy sokára adta meg magát. A derengő mécses fény egy megelevenedett varázslatot festett a fiú ámuló szemei elé; a kis kincse fiatal volt, és minden ízében szebb, mint amit valaha is álmodni bírt. A nyakában fémből készült, gazdagon díszített amulettet viselt, vékony érmeláncot a derekán és a bal bokáján. Ölét áttetsző, finom anyagú kendő szoknya fedte, csupasz lábainak már nem nyújtva takarást. A fiú a kezébe vette a lány kezeit, a tenyere nagyon puha, de a kifogott halénál is hidegebb volt, a középső ujján átfűzve egy fátyol elszakadt darabja lógott. Megszagolta a bőrét.

Le kellett ülnie, másfelé néznie és a pokolba is, gondolkoznia, hogy mi tévő legyen. Tiszta libabőrös, vacog, a szája vértelen. Fernando halászként jól ismerte ezeket a jeleket és úgy érezte kitolás volt a haltól, hogy így adta neki ezt a teremtést, pont egy vihar előtt, a hideg vízben hagyva. Szegény mennyit várhatott, mire megtalálta.
Reszkető kézzel, izzadva kioldotta a kendőket, apránként meggyőzve magát, hogy most nincs helye szeméremnek; ő a felelős ezért, hát ő is fogja helyre hozni!
Istenem, de szépséges...

A saját vászoningjét adta rá, előbb jól átdörzsölve vele, majd szorosan, a lábát, kezét köré fonva átölelte. A testet kell melegen tartani, a kéz és a láb csak elveszi a vért, ha dörzsölik. Kuporgó kis angyal, valószínűleg a karóra fogják tűzni a fejét, amiért az arcát megnézte - jutott eszébe, aztán az, hogy ez egy nagyon ostoba tilalom. A kezei az alvó lány hasát fogták, lassan kezdett melegedni és jólesően emelkedett minden lélegzetére.

Fernando egyre kényelmetlenebbül ült. Merevedése volt, szinte azóta, hogy először a lányhoz ért. És a teste követelésénél csak a lelkében feszülő nyomás volt borzasztóbb. Bőghetnékje támadt, annyira erős volt minden érzés, a gondolat, a szívverés, amit ez a csöndben szuszogó varázslat kiváltott belőle. Egyre kevésbé tudott ellenállni. Kezeit, melyeket most alantosnak és tisztátlannak érzett, néha akarattal, néha anélkül, egyre följebb csúsztatta a lány finom oldalán, majd ahogy azok elérték mellei domborulatát, Fernandonak az ajkába kellett harapnia, a fejét átjáró forróságtól. A tenyerébe kell vennie a melleit, nem lehet mit csinálni! Meg kell fognia, ha háromfelé tépik büntetés képpen érte, akkor is.

A fiú sóhajtott és engedve az ellenállhatatlannak a lány keblére csúsztatta a kezét. A mellbimbója, mintha őrt állna az engedély nélküli továbbhaladás ellen, egy darabig peckesen tartotta magát, majd meghajolva mutató ujja előtt, végigszántotta Fernando tenyerét. Az alvó lány mocorogni kezdett, félig oldalt fordulva odafúrta magát a sóbálvánnyá merevedett fiú nyakába. Felébredni nem ébredt fel, de halk nyüszörögésbe fogott, érthetetlen nyelv szavait motyogva.

Fernando babonázva hallgatta, kezét pedig, ha a másikkal húzza, sem tudta volna elvenni a lányról. Ahogy amaz oldalt vackolta magát, meztelen combjai az övéhez dörgölőztek, csípője feszengő öléhez nyomódott, ő pedig eltátotta a száját, mert a testét olyan érzések járták át, amikkel nem bírt el. Nagyon, nagyon furcsa lett minden, a lány motyogása, még közelebbi illata pedig csak fokozta a benne tornyosuló tajtékokat. Milyen lehet a simítása? A finom tenyere érintése a mellkasán, az ajkai az ö ajkain? Megborzongott és a borzongás folytatódott, ahogy továbbvitte a gondolatait. Bármit hallott, szimatolt, bármerre mozdította a kezét, vagy a lábát, a furcsa veszedelem, ami az ölét égette csak egyre rosszabb és fenyegetőbb lett. És úgy tűnt - bár lehet, hogy csak képzelte - hogy kis védence is reagál a tapogató kezek melegére, álmában vagy azon túl.

Végül, mikor a fiú már minden tudatot hátra hagyva lihegett, valami olyasmi felé közeledve, ahová nem mert odaérni, a lány kinyitotta szemeit. Az eső verése elcsöndesült, a lámpa imbolygó fényében pedig hatalmas riadt gyémántkő szórt aranyfényt a feketébe, és nézett fel kérdően a fiatal, izzadtságtól csapzott férfiarcra. Onnan, ahogy elájult egy szikh rabszolgahajó vihartörte romjain, ez a sötét üreg, a mécses fényben ringó falaival, idegen, durva anyagú ruhával a testén és egy meleg kézzel a mellén, olyan távolinak és érthetetlennek tetszett, hogy inkább a túl, mint az evilághoz tudta csak társítani. Igen, meghalt és most újra - mint egész életében a fez-i karavánszerájoktól Marakes háreméig - egy férfival kell hálnia. Örömöt kell adnia és leplezve színlelni, amit elvárnak tőle. Az örökkévalóság sem enged feloldozást abban, amitől életében sem talált. De mindezek mellett azt is észrevette, hogy ebben a halszagú túlvilágban is, a teste ugyanúgy működik, mint annak előtte. Legyengültnek érezte magát (nem csoda, hisz épp csak most pusztult a vízbe) és felhevültnek is egyszersmint. A teste jólesően fogadta a másik bőrének simítását, az öle pedig már felkészült, hogy magába fogadjon, bár azt nem tudta még, hogy ennek a férfinek (aki a haja kócától a talpáig úgy reszket, mintha sosem ölelt volna még nőt) az e a kívánsága vele, hiszen először járt a túlvilágon.
- Azért vagyok itt, hogy az örömödet leld bennem, uram? - kérdezte illően, de a férfi (fiú ez még, egészen fiatal) csak értetlenül pislogott, ingáztatva a tekintetét a szája és a szeme között. - Van hol lemosnunk magunkat?
Akadozva válaszolt neki, érthetetlen, hogy mit. A lány úgy tudta, a Magasságos országában mindenki egy nyelven beszél, de azt úgy látszik az imám elhallgatta, hogy ez az egy nyelv nem az arab. Megfogta a kezét és megpróbálta felállítani, hogy levetkőztesse, de visszahullott, túlzottan gyenge volt még. Szégyellte magát, vendége pedig láthatóan zavartan, kényelmetlenül viselkedett, bizonyosan nem volt kedvére esetlensége. Milyen jó volt az ölében ülni. Kényelmes. Óvó. És más miatt is; az olcsó, bő szabású nadrág nem tudta elkendőzni az okát.

Az ember magas volt és koponyáján úgy tetszett nem ült semmi hús, csak barna, olajosan fényes bőre. Baljában szíjból font, erős korbácsot tartott, üres jobbját pedig az övén pihentette, oly módon, mintha nagy hasát kellene folyton megtartania. Kefeszerű, bozontos szemöldöke alatt fénytelen korom szemek ültek, tekintete semmi jót nem ígért.
- Mit mondanak?
- Még mindig ugyanazt, uram. Hogy itt nem ért partot semmilyen idegen csónak. Hogy nem láttak semmilyen férfit, vagy asszonyt.
- Forgassátok fel ezt a nyavalyás ólat, tudni akarom igazat beszélnek-e!
- Óhajod parancs, nagyúr!
Kevesen voltak, akik menekülni próbáltak, kevesen, akik jajveszékeltek. A legtöbb száj, ahogy mindig, ha Isten bármilyen csapással sújtotta őket, Szent Péterhez rebegett imát, aki elsőkként engedi be a halászokat a kapuján.

Fernando a hátán feküdt, csontjai tejként folytak a testében, félig leeresztett szemhéja mögött egy édes álom emlékbe zárt képe táncolt, egy gyönyörű, mese látta hercegnőről, amint lassan átveti derekán a lábát. Nem akarta újra kinyitni a szemét, elengedni az álmot. Hazug érzékek rajongása! Buja szagok ámító éneke, dallamos, idegen szavak rímje a fülben, bőr zsongása és kavargó meleg mindenütt a testén. Mikor megérezte a másik bőrét a magáén, a széttárt combok forróját, kezeivel önkéntelenül is az érzések után nyúlt. Selymes térdet tapintott, majd puha szavak nyomán kereső ujjai feljebb, a valósággá lett tünemény ruganyos testére, majd barack ajkaira vezették. Mosoly.
Sóhaj.
Ki vagy te? Honnan kerültél ide? Kellesz nekem.

Csókot érzett a száján. Elnyúló lábakat, nedves meleget és valamit, ami arra késztette, hogy most azonnal széttépjen, leteperjen, legyőzzön mindent, ami körülötte van. Nyögve fordította maga alá kis testet, majd megfeszítve magát öklelni kezdte. Fogakat érzett a vállán, körmök táncoltak a fenekén és lábak láncolták még szorosabban a gyönyörhöz.
Csókba fulladt kiáltását elnyelte a barlang szájában kopogó vad eső.

Hajnalra a fellegek továbbvonultak, a sziklás part rögeiben az éjjel esett víz csillogott. Az apró öbölben nyoma sem volt a megfeneklett ladik darabjainak, a nagyszakállú férfi holtestét elnyelte a megdagadt tenger. Feljebb, két törtvonalú, egymásra borult kőszikla rejtekéből egy fekete hasú, egyszerű csónak csúszott elő, felfordítva, akár egy lábain mászó hatalmas teknős. Óvatos kanyart véve leereszkedett a rögök mögött, majd mielőtt elérte volna a vizet, felágaskodott és megfordult. Egy kócos, barna fiú feje bukkant ki mögüle, szemein látszott, hogy későn érte el éjjel az álom. Vízre eresztette a csónakot, majd visszakapaszkodott a sziklákhoz. Följebb a tenger egy apró barlangot vágott magának, rejtve a kövek között, még emberöltőkkel mostani lakói előtt. Fernando a legkisebb zaj nélkül osont be és leült a leterített rongyokon nyugvó, meztelen alak mellé. Alig pár órája lett férfi, de máris újra az akart lenni. Kisimította az elkóborolt fekete tincseket a lány arcából, és elgyönyörködött az ajándékában.
A teremtés oldalvást feküdt, kezein pihentetve fejét. Bájos arcát lesápasztotta a sok viszontagság, lebarnult karjain a hajnal libabőre táncolt. Vékony volt, de mégis sokkal gömbölydedebb, formásabb, mint a falubeli, hasonkorú lányok. A fiú egy darabig nézte, aztán óvatosan ébresztgetni kezdte. Kezével végigsimított pőre oldalán, finoman megrázta a vállát, puszit lehelt a karamell színű pofira.
A lány nem mozdult, fel sem mordult, olyan mélyen aludt.

Túl a sziklás mögött, a tiszta kék égen egyetlen fekete felhő árválkodott, mintegy őrizve az elmúlt vihar szavait. A horizont felé vékony füstcsík pányvázta a földhöz. A négy halászbárka leeresztett lapátokkal állt a vízben, utasai tanácstalanul nézték a füstcsíkot, ami a sziklák övezte partszakasz egyetlen lankás részéről kúszott az égre. Sanchez José Porras kiáltott fel elsőnek és kapott az evezők után, példáját egyként követték a többiek.
- Fernando... - suttogta, öreg szemei pedig annyi év után ismét könnyekkel lettek tele.

Szexi fotók, pornó képek