A gyönyör




Gyorsan elszaladt ez az egy röpke hét... És mégis milyen réginek tűnik, hogy megérkeztem ide a görög tengerpartra, annak is az egyik legelhagyatottabb csücskébe. Nagyon jó ez így, szándékosan kerestem olyan helyet, amit még nem fedezett fel a Túristák Nagy Tömege, ahol még látható valami az eredeti életformából. Ahol hajnalban szóba lehet elegyedni az épp csónakját kikötő halászokkal, élvezni lehet a görög emberek barátságos mosolyát, oda lehet köszönni a szomszédban reggeliző népes családnak.

Eddig még sohasem nyaraltam magamban, most próbálom ki először. Jólesik egyedül lenni, most még igen, egy idő múlva persze biztos terhessé válik a magány... De most még üdítő változatosság a napi rohanások után, hogy nem kell senkihez szólni, senkinek felelni és megfelelni...

Korán kelő vagyok, a reggelit mindig is hanyagoltam, kávé és tea, ennyi elég nekem. Trappolok ki a friss melegbe – nem tudom, én Görögországban még soha nem akartam hőgutát kapni, tán a friss tengeri szellőtől? – és elindulok a parton jobbra.

Tegnap a városka strandján heverésztem végig a délutánt, akkor figyeltem ki azt a távolabbi szirtet. Elhatároztam, hogy ma felkeresem, bár itt helyben sincs tömeg, sőt, meglepően kevés a strandoló. Az a néhány nő, fiatal és idősebb, akik itt vertek tanyát a strandon, egyöntetűen monokiniben ejtőznek, így hát szinte természetes volt, hogy – bár még sosem monokiniztem – én is megszabaduljak a fürdőruhám felső részétől. Nem vagyok szégyenlős, de otthon ezt azért nem tenném meg, tán más a fogadtatás, azért.

Van nálam minden, ami kell, nagy strandtáskámba bedobom a melltartót is a naptej, törölköző, könnyű blúz, egyebek mellé... Egyik kezemben egy műanyag horgászszéket cipelek, a másikban van a napernyő.

Úgy saccolom, kábé két kilométert kell megtennem. Elhaladok a városka utolsó házai mellett, egy darabig a műúton kell menni, dombnak felfelé. Gyönyörű a kilátás innen, most jól látszik, hogy a nagy öböl, ahol a városka bújik meg, a nyílt tenger felé sok kisebb öböllel szegélyezett. Én ahhoz a szirthez tartok, amelyik az utolsó ilyen kisebb öblöt választja el a nyílt víztől.

Többen rámdudálnak, autókból, motorokról, lehet, hogy kicsit feltűnő vagyok, amint félmeztelenül bandukolok egy szál magamban a műút szélén, de nem érdekel. Újra lekanyarodik az út a víz közelébe, ez az első öböl, majd egyszer itt is letáborozom, de most nagyon izgatja a fantáziámat az a távolabbi, ahová tartok.

Még vagy negyedóra és megérkezem a kis „szirti” öbölbe, menet közben már el is neveztem... Nem csalódom, valóban érdemes volt idejönni, alig lézeng néhány ember, a tengeri hordalékon kívül szemétnek nyoma sincs. A bal oldalon, árnyékba húzódva néhány naturista pihen, jobb oldalon, a szirt sziklás oldalában, melyet a víz nyalogat, egy család kagylók után kutat. A víztől távolabb egy sátrat állítottak fel, vadkempingesek. Útközben azt is megfigyeltem, hogy legfeljebb motorral lehet egészen idáig behajtani, ami nagyon megnyugtató, azt jelenti, hogy nem számíthatunk nagyobb tömegre később sem.

Eseménytelenül telt a nap, nagyokat szunyókáltam a napon, úsztam néhány hosszt, olvasgattam is egy keveset a déli órákban a napernyő árnyékában. Már délután 6 óra lehetett, a nap heve kissé alábbhagyott, amikor elhatároztam, hogy felsétálok arra a kis dombra, amit én kis túlzással „szirt”-nek neveztem. Alig öt perc elteltével már a tetején csodáltam a nyílt tenger látványát, a kék színnek azt a mérhetetlen sok árnyalatát, amit csak tengervíz tud produkálni a lemenő nap fényében... Könnyű nyári blúzt kaptam magamra, mielőtt elindultam kis sétámra, olyan volt, mint a lehelet, nem is gomboltam be, a szellő alá-alákapott, ahogy lépkedtem ide-oda a platón. A blúz anyaga kellemesen simogatta felhevült bőrömet, bimbóim meredeztek a textil érintésétől. Széttártam karomat a feltámadt szélben, a blúz, mint két könnyű lepkeszárny, csapkodott a törzsem mellett, el akartam repülni!

Később, amint kezemben a fényképezőgéppel a megfelelő beállítást kerestem, valami megcsillant odalent a parton. Valaki éppen most állította le a motorját és öles léptekkel a part felé indult. Furcsállottam, hogy ki jöhet ide a partra olyankor, amikor már inkább hazafelé szállingóznak az emberek... Észrevétlenül követtem a zoommal. Tipikus görög férfi volt, dús barna hajú, nem túl magas, nem is túl fiatal, olyan negyvenes. Nem törődtem tovább a férfival, biztos megvan az oka, hogy csak most tudott lejönni a partra, tán dolgozott nap közben...

Készítettem még néhány felvételt, aztán ráérősen elindultam lefelé, a holmimhoz. Úgy gondoltam, bőven van időm, hogy elinduljak hazafelé, senkihez és semmihez nem kell igazodnom, a sötétedés pedig még odébb van. Leültem a horgászszékre és egyszerűen csak élveztem a csendet, nyugalmat, semmittevést, élveztem, ahogy a hűvös szellő cirógatta a testemet.

Közben a férfi, aki vélhetőleg szintén lazítani jött le a partra egy fárasztó nap után (szemmel láthatólag nem turista volt), tőlem úgy húsz méternyire már kifelé tartott a vízből. Automatikusan követtem őt a szememmel, nem mintha különösebben érdekelt volna a pasas, hanem inkább úgy, mint amikor az ember önkéntelenül követi a közelében egyedül mozgásban lévő pontot. Ekkor már egyedül tartózkodtunk a parton, de valahogy eszembe se jutott, hogy bármitől tartanom kéne. Ez a férfi egyáltalán nem törődött velem. Azért egy picit meglepődtem, amikor a vízből kifelé jövet kiderült, hogy anyaszült meztelen, de inkább csak azért volt furcsa, mert ezidáig valahogy nem gondoltam, hogy maguk a görögök is szoktak nudizni, pedig hát miért is ne...

A pasas a motorja közelében leült egy kőre, gondolom, hogy megszáradjon, aztán csak a tenger fáradhatatlan morajlása hallatszott. Talán el is szunyókáltam, mert mire újra felnéztem, már nem csak a férfi, de a motorja sem volt sehol, mintha nem is járt volna arra egy teremtett lélek se, mintha álmodtam volna az egészet...

A következő két nap során végiglátogattam a környék öbleit, kicsiket és nagyokat, aztán a napot mindig a szirti öbölben fejeztem be. Valahogy ez volt a legkedvesebb. A görög férfi is minden este megjelent, szertartásosan leállította a motort, mindig ugyanazon a helyen, kibújt a ruhájából és teljes természetességgel meztelenül begázolt a vízbe... Igaz, nem is volt miért szégyenkeznie, arányos, izmos teste a görög istenábrázolásokat juttatta eszembe, ahogy márványsima bőre is... Kicsit irigykedtem erre az emberre, én nemsokára itthagyom a tengert, Görögországot, ő meg akkor is minden nap itt lesz, megmártózik, szárad, üldögél, hazamegy, amíg csak az őszi idő végleg otthon nem tartja... Milyen lehet a tenger ősszel? És télen... Régóta játszom a gondolattal, hogy télen keresem fel ezt a vidéket, egyszer biztos meg is valósítom az álmomat...

Aznap este beültem vacsorázni egy közeli tavernába, ahol a pincérek egyebek közt görög táncokkal szórakoztatták a vendégeket és önmagukat is... Felelevenedtek régi táncházas emlékeim, a fergeteges kólók, a magyarországi görög fiatalok klasszikusan szép arca, a Theodorakisz koncert az Erkel Színházban... A pincérek magánszáma után muszáj volt felállnom, hogy bekapcsolódjak a körtáncba...

Újabb és újabb emberekkel bővült a kör, mellém is beálltak többen, nem figyeltem oda, a tánc érdekelt, nem a táncosok személye...

Aztán mégis felpillantottam, mert megint nálam szakította meg valaki a kört... Ledöbbentem, mert az én ismeretlen görög ismerősöm volt az, onnan a partról, a szirti öbölből. Somolyogva fogta meg a kezemet, köszönt is görögül udvariasan, én meg visszaköszöntem automatikusan... Finom puha volt a keze, nem szorította az enyémet, nem rángatott ide-oda, mint a korábbi táncszomszédom, jó volt vele táncolni ott a tömegben... Olyan dejavu érzésem volt végig.

A szünetben szinte természetesnek éreztem, hogy a helyemre kísér, és az is magától értetődő volt, hogy hellyel kínáltam, amit el is fogadott. Könnyedén szót értettünk egymással, tisztáztuk, hogy kit hogy hívnak, honnan jött, miért van ott, éppen abban a kisvárosban. Valahogy régi jó barátomnak éreztem. Nem tudom, mennyire játszott közre, hogy már napok óta teljesen egyedül voltam, nem volt kihez szólnom, igaz, nem is éreztem hiányát – pontosan addig a percig...

Habár a taverna a tengerparton állt, mégis szinte meg lehetett fulladni a levegőtlenségtől, a tömegtől. Mint egy régóta összeszokott pár, elég volt néhány pillantást váltani, aztán szinte szó nélkül felálltunk, elindultunk a parton, hogy kilevegőztessük a fejünket, vagy tán hogy magunkhoz térjünk kicsit.

Akkor már tudtam, hogy Jorgosznak hívják, mérnökember és egy építkezésen dolgozik a félsziget másik oldalán, a szállása van ebben a városban. Motort bérelt, hogy könnyebben tudjon mozogni és valóban, a megerőltető munka és hőség porát jött minden este lemosni a szirti öbölbe. Én is beszámoltam neki a legfontosabb dolgokról, honnan és mikor jöttem, meddig maradok. Hogy miért vagyok egyedül és hogy milyen családi szálak kötnek minket másfelé, arról egyikünk se beszélt... Figyelmesen hallgatta kurta beszámolómat, csak szeme fehérjének villogását érzékeltem. Igazán jóképű férfi volt.

Lassan haladtunk a víz mentén, el-elakadt a beszélgetés fonala, de ettől nem éreztük rosszul magunkat, jó volt ott sétálni, elég volt a tudat, hogy a véleményemet lenne, aki meghallgassa... Amikor az apartmanhoz értünk, kezet nyújtottam, ő erre mindkét kezét ráborította az enyémre és megígértette velem, hogy másnap ott leszek a „szokott helyen”...

Másnapra nem hagytam, hogy eluralkodjon rajtam az izgalom a közelgő találkozás miatt. Megpróbáltam természetesen, magától értetődően felfogni a történteket, elfogadtam, hogy ez egy szimpla ismeretség, amiből nem kell mindenáron nagy dolgokat kikövetkeztetni. A tükörbe is csak futólag pillantottam bele, hogy rendben van-e minden rajtam. Elégedetten állapítottam meg, hogy bár alakom nagyon is asszonyosnak mondható, az utóbbi napokban szerzett barnaságom miatt egész kellemes benyomást keltek. Főleg a melleim tetszettek, sose láttam még ilyennek őket: a barna környezetből szinte világított bimbóim rózsaszín udvara, jó ég, ezt eddig észre se vettem, feltűnő és szerintem különleges látvány, akkor ezért éreztem magamon az utóbbi napokban annyi férfipillantást... Gyorsan összébb gomboltam a blúzt magamon..., aztán kigomboltam újra... Miért ne mutogassam, ami szép rajtam? Napszítta hajtincseim vizesen kunkorodtak a vállamon. Most mintha kék szemeim is jobban világítottak volna, hm, jól áll nekem Görögország...

Éppen megint a szirten sétálgattam, amikor Jorgosz megjelent a motorjával a parton. A szokásos vetkőzési ceremónia után körülnézett, aztán amikor észrevett engem a távolban, könnyedén odaintett, majd belevetette magát a vízbe. Én meg odafönt helyet foglaltam egy kényelmesnek csak kis túlzással mondható kövön és figyeltem, milyen messzire beúszik a tengerbe újdonsült barátom.

Elmondhatatlan nyugalom szállt meg, ahogy ott nézelődtem, olyan tökéletes perc volt, ami ritkán adatik meg az életben és ezért nagyon meg kell becsülni...

Még a visszaúton is olyan réveteg hangulatban voltam, szinte el is feledkeztem a férfiról, meglepődtem kicsit, amikor felbukkant közvetlen közelemben a parti sziklák közül... Szívdobogásom inkább csak az ijedtségnek volt betudható...

Most valahogy kicsit zavarba jöttem. Túl közel állt hozzám ez a remek meztelen férfi és habár a blúzom jótékonyan lengedezett a mellem fölött, láttam a szemein, hogy izgatja a látvány, mert minduntalan arra tévedt a tekintete, ahol a bimbóim megtörték a blúz anyagát. Kezét nyújtotta udvariasan, hogy átsegítsen a sziklákon, majd miután ez megtörtént, szinte ugyanazzal a mozdulattal a szájához emelte a kacsómat, hogy kézcsókkal üdvözöljön. Meghitt volt a pillanat, nem éreztem sem régimódinak, sem színpadiasnak a gesztust.

Csendben sétáltunk ki a partra, a hullámok halk, egyenletes morajlása hallatszott csak. A víz szélén tétován megálltunk, mint aki nem tudja, hogyan tovább. Pedig mindketten éreztük, hogy ezt folytatni kell. De nem sürgetett semmi. Egy pár percig állhattunk csak vagy pár óráig? Kit érdekelt? Aztán egyszerre mozdultunk. Lassú, finom mozdulatokkal csúsztattuk tenyerünket a másik testén, miközben a szemünkkel beleegyezést, igenlő üzenetet küldtünk kölcsönösen a másik felé. Miközben én a felsőtestét cirógattam, forró, sima bőrét, izmait tapogattam, mint egy világtalan, aki az ujjaival lát csak, centiméterről centiméterre, addig ő kitárta a blúzom lepkeszárnyait és a szája széles mosolyra húzódott a hetyke keblek látványától. Nem nyúlt még hozzájuk, szemmel láthatólag nyújtani akarta a pillanatot. Inkább megfogta az anyagot mindkét oldalon és egy ügyes mozdulattal egyszerre fedte fel mindkét vállamat, ahogy a könnyű vásznat a derekam felé húzta. Hirtelen halovány kép ugrott az agyamba, egy sellő, amint épp a habokból kikel, úgy éreztem én is magam, most már fedetlen felsőtesttel, a blúzom-tengerével a derekam körül. Igen! Szépnek éreztem magam, mint egy sellő, láttam határozottan a szemeiben, hogy ő is ilyesmire gondol.

Nem engedte el a derekamat, hanem gyengéden magához vont, a szemem éppen az ajkaival került egy vonalba. Eszelősen kívántam már a csókját, szinte nem is tudtam másra gondolni...

Az ajka puha volt, ahogy először érintette a szám sarkát.

Az ezt követő csókokat szinte extázisban éltem át, fogalmam sincs, hogy mennyi ideig tartott, azt se tudom, hogy kerültünk fekvő helyzetbe, egyszerűen mindent kitörölt az agyamból ez a végtelenül kéjes érzés, ez a semmivel nem pótolható, csak és kizárólag két embert feltételező, bensőséges és őrjítő kontaktus.

Csak arra emlékszem, hogy kérlelhetetlen vágyat érzek arra, hogy őt magamon tudhassam, testem a testéhez érjen, forró bőröm az övét súrolja, lüktetésünk ugyanazt a ritmust vegye fel, kerüljön már minden a helyére, ahova való...

Közben lenyugodott a nap és a félhomály kezdett bekúszni a szirti öböl sziklái közé. A barátságosan kék tengerszín lassan nyugtalan, titokzatos feketére váltott és mi ott feküdtünk, remegve a csodálatos, megvalósulni látszó kívánságoktól, felkorbácsolt érzékeink rabságában.



Szexi fotók, pornó képek


Öreglány pinát villant     Piros tűsarkú, és pina     Szőke pucsit     Cigány szexkép     

Ilyen szép punciból a pisit is innám     Csöcs nyaló csaj     Masszív csöcsök     Nagy picsa