Lost in your arms..




Hátam a hűvös falnak ütközött és legszívesebben menekültem volna, de nem tudtam. Kezeimet egy erős marok szorította fejem fölött a falhoz, mint egy bilincs, mely nem engedi áldozatának a menekvést semmilyen módon. Rettegtem, ugyanakkor valami furcsa jóleső érzés is hatalmába kerített, mikor Nico térde lassan ágyékomhoz simult. Másik kezével pedig állam finoman megmarkolva, nem engedte, hogy akárcsak egy pillanatra is elfordítsam fejem. Ebből a csapdából nem volt menekvés. Nico egész közel hajolt hozzám, ajka szinte ajkamat súrolta, de nem csókolt meg, csak egy halvány mosoly jelent meg arcán, s szemeiben a szenvedély és vágy lángjai táncoltak. Rabul ejtett a mogyoró barna szempár, s már nem a félelemtől, az ismeretlentől, sokkal inkább a testem minden porcikáját elöntő melegségtől és vágytól kezdetem el remegni.

Gyűlöltem mikor ezt csinálta. Tudta jól, hogy ilyenkor bármit megtehet velem, nem tudok neki nemet mondani. Még akkor, sem ha az ilyen meghitt, ámbár kissé durva pillanatokat egy kiadós veszekedés előzte meg. No, igen, sokat veszekszünk Nicoval, néha értelmetlen hülyeségeken is. De valahogy mégis mindig eléri azt, hogy egy kicsit se tudjak haragudni rá. De hát ki tudna, mikor azokkal a mogyoró barna szemekkel, kéjtől remegő, búgó hangon az ember fülébe súgja: Szeretlek! Mint ahogy tette azt most is. Mégis, néha olyan nehezemre esik, hogy higgyek neki, ami persze nem az én hibám...

- Szeretlek... - lihegte fülembe ismét.

- Részeg vagy – feleltem neki hetykén, s próbáltam minél kevesebb jelét mutatni annak, hogy akárcsak egy kicsit is sikerült felkeltenie bennem a vágy csak egy aprócska szikráját is. Térde még mindig óvatosan kényeztetett, miközben szabadon maradt kezével, lassan elkezdte kigombolni ingemet. Tiltakozni próbáltam, de szorítása még mindig nem gyengült. - Hagyd abba Nico... - könyörögtem, de nem igazán hatotta meg, s most ott, ahol eddig térde játszotta a főszerepet, keze vette át az irányítást. Nem bírtam tovább ellenállni keze simogatásának, s halkan felnyögtem.

- Biztos, hogy abba hagyjam? - kérdezte sokat sejtető kaján mosollyal az arcán, miközben kezével kigombolta nadrágom, s lehúzva sliccemet ismét játszadozni kezdett velem.

- Nhe.. - lihegtem kissé öntudatlanul, de már testem minden porcikájával azt kívántam tegyen magáévá.

- Miért ne? - súgta halkan fülembe, miközben óvatosan harapdálni kezdte nyakam, elérve azt, hogy maradék öntudatomat is végleg elveszítsem. Keze, mely eddig fogva tartotta enyéimet, lassan engedett a szorításból, majd végigsimítva vállam, mellkasomon tért nyugovóra.

- Mert... - nyögtem volna a választ, de már nem bírtam befejezni a mondatot. Két forró ajak tapadt ajkamhoz, s Nico vadul csókolni kezdett. Még mindig éreztem a tequila ízét. Karjaim nyaka köré fontam, s most már én húztam őt egyre inkább magamra, majd mit sem törődve azzal, hogy lassan alig kapok levegőt Nico csókjaitól, egyik kezemet lassan becsúsztattam nadrágjába, s simogatni kezdtem.

- Remélem... tudod... - nyögné, de most én nem hagyom szóhoz jutni. Még mindig ágyékát simogatva ujjam ajkához tapasztom és csak bámulok bele abba az igéző mogyoróbarna szemekbe, melyek most kissé homályosak a mérhetetlen mennyiségű alkoholtól, amit Nico az este folyamán magába döntött. Nem is értem igazából, hogy hogy képes még így is ennyire józannak tűnni. Újra nyaka köré fonom karjaim, s most én csókolom meg olyan vadul és szenvedélyesen, mint ahogy azt percekkel ezelőtt Ő tette velem. Éreztem, ahogy kezeit derekam köré fonja, majd belemarkol fenekembe, és mintha csak egy pille könnyű csomagot emelne meg, úgy kapott fel ölébe, én pedig hagytam, hogy becipeljen a szobába és az ágyra fektessen. Fölém hajolt, s mélyen szemembe nézett. Az ellenállhatatlan Armani parfümjének illata keveredett az alkohol és nikotin már így is furcsa egyvelegével, s ez még jobban felizgatott. Lassan beletúrtam hercegem szőke fürtjeibe, mire válaszul újabb csókot lehelt ajkaimra, s közben ujját végighúzva állam vonalán lassan megindult kezével ágyékom felé. Behunytam szemem s hagytam, hogy kényeztessen. Nico nem is tétlenkedett sokáig. Ujját most ajka követte, s apró forró csókokat lehelve mellkasomra, keze ismét megtalálta legérzékenyebb pontomat, az öntudatlanság teljes magányába taszítva engem. „Ha így folytatja, elmegyek...” villant át agyamon a gondolat, s kicsit sürgetve őt megemeltem csípőm, amit Nico csak egy elégedett mosollyal nyugtázott, majd mintha a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga lenne megszabadított nadrágomtól.

- Nocsak, nocsak... valaki már nagyon szeretne valamit...- vigyorogta önelégült fejjel. Hát igen, hirtelen pár számmal kisebbnek tűnt eddig oly kényelmes bokszerem. Nem is értettem miért lepi ez meg, azok után, amit művelt velem. Szerintem nincs az az épelméjű egészséges ember, aki egy hasonló kaliberű akció után még ne lenne mindenre készen.

- Csak bámészkodsz, vagy teszel is valamit? - vontam kérdőre mosolyogva.

- De türelmetlen vagy csibém... - hangzott kicsit korholóan a válasz, s csak onnan tudtam, hogy ez a lecseszés nem egy komoly vita kezdete megint, hogy szőkeségem szája szélén halvány mosoly jelent meg. Na, igen, ha piszkálódásról, letolásról, vagy bármi olyan dologról volt szó, ami egy kicsit is a másik önbizalmának teljes földbedöngöléséről szólt, akkor Nico abban a kategóriában minden díjat bezsebelt. De én így szerettem. Ezzel az undok, lekezelő modorával, amit párszor rajtam is sikeresen bemutatott, s nem tagadom, néha a legkellemetlenebb helyeken és időben tudta ezt megtenni.

- Kapd be! - mondtam határozottan, s közben minden erőmmel azon voltam, hogy ezt a látszati komolyságot fenn tudjam tartani, de persze csődöt mondtam, s fél perccel később hangosan felnevettem.

- Szóval ez minden vágya uram? - tette az ártatlant, ami az ő szájából kicsit furcsán hangzott, de mindent egybe vetve egész jól állt neki.

- Igen... - hagyta el ajkamat a kurta válasz, majd hirtelen észbe kaptam s azonnal javítottam is magam - ...vagyis nem...

- Szeretem a határozott embereket – jegyezte meg kissé cinikusan, én meg már kezdtem unni ezt a szócsatát kettőnk közt, s alig pár gondolattal később már az ágyon ülve, lehorgasztott fejjel motyogtam Nico felé a választ.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha hazamegyek – mondtam teljesen lehangolva, s már azon voltam, hogy felálljak az ágyról, mikor hirtelen két erős kéz ragadta meg vállaimat.

- Nem mész sehova... - mondta határozottan, én pedig nem tudtam megállni, hogy ne nézzek azokba a gyönyörű mogyoróbarna szemekbe.

- Minek maradjak? - kérdeztem kedvtelenül.

- Mert... - kezdte volna el a magyarázatot, de igazából szerintem Ő sem tudott semmilyen ész érvet, ami miatt maradnom kellett volna. Jó persze, lehet én is túl hisztis vagyok mostanában, de Nico még erre is csak rátesz egy lapáttal. - én... - még mindig csak hebeg.

- Látod Nico, még Te se tudod miért kéne maradnom... - mosolyogtam rá szomorkásan, majd megfogtam kezeit s apró csókot lehelve rájuk elindultam, hogy nadrágom magamra kapva végre hazamehessek. Rettenetesen fájt a szívem, de muszáj volt mennem. Nico csak játszik velem, észre se véve, hogy újra és újra megsebez. Végül is teljesen igaza van. Ő egy nagymenő modell, azt kap meg, akit csak akar ellentétben velem. Hozzá képest csak egy csóró kis fotós vagyok, aki mellékállásban hétvégenként egy bárban táncol a nagyérdeműnek, amolyan könnyen megkapható kis egy éjszakás kalandocska, aztán ha akad jobb, egyszerűen lecserél, mint az alsóneműket szokták reggelente. Na, igen, ez lennék én, egy könnyen cserélgethető rongydarab. A sírás kerülget, ahogy ezek a gondolatok átcikáznak agyamon, s már teljesen, a könnyektől homályos szemmel nyitnám az ajtót, mikor Nico hátulról átkarolja derekam, és olyan erősen húz magához, mint eddig még soha.

- Nem menj el – súgja halkan és érzem, ahogy forró lehelete tarkómat cirógatja.

- Nincs rám szükséged – felelem könnyeimmel küszködve.

- De igen... - hallom, ahogy hangja megremeg, és ekkor döbbenek csak rá, Nico sír? A mindig kemény, mindenkivel bunkó és hűvös Mr. Szőke jégcsap elérzékenyült?

- Mégis miért? Hogy megalázz? Hogy kihasználj? Ugyan Nico, Te bárkit megkaphatsz, akit csak akarsz és valljuk be őszintén, ezt te nagyon is jól tudod és kihasználod. Most mégis, miért akarod, hogy elhiggyem, pont én kellenék Neked?

- Mert szeretlek... - hangzik a kurta válasz, s már magam sem tudom, mit tegyek. Hagyjam itt és verjem ki örökre a fejemből? Ahhoz már túl késő lenne, azt hiszem. Nem csak miatta, magam miatt is. Menthetetlenül belezúgtam, s hiába is próbálom tagadni, nem bírnám elviselni, hogy ne lássam többé. Most mégis sikerült elbizonytalanítania. Lassan kezeire csúsztatom kezemet és a lehető leggyengédebben fejtem le őket magamról. Érzem, hogy megremeg, hogy fél. Felé fordulok, a mindig szigorú mogyoróbarna szemek, most üvegesen merednek rám, s könny áztatja őket. Gondolom én sem nyújtok jobb látványt, hisz percekkel ezelőtt, az én szememből is záporoztak a könnyek.

- Barom! - hagyja el ajkamat az első épkézláb mondat, amit ki tudok préselni ajkaim közül ilyen állapotban, s már várnám, hogy szemtelenségem jutalma egy kiadós pofon legyen, de nem történik semmi.

- Az vagyok... - mondja édesen búgó hangján, s már egy cseppet sem tudok rá haragudni semmiért, s a következő pillanatban már úgy bújok hozzá, mint egy gyermek az anyjához, aki megijedt valami ostoba árnyéktól, s nem vágyik másra csak egy gondoskodó kar ölelésére.

***

Rettentő fáradtan ébredtem reggel, s másra sem vágytam csak egy szál cigarettára, így óvatosan kimásztam hercegem mellől s kimentem a teraszra rágyújtani. Még mindig a tegnapi eseményeken járt az agyam, s annyira belemerültem saját gondolataimban, hogy észre se vettem mikor Nico kilépett a teraszajtón.

- Jó reggelt szerelmem – hallottam meg magam mellett hirtelen az édesen búgó hangot és ijedtemben akkorát ugrottam, hogy azt egy hivatásos magasugró is simán megirigyelhette volna, persze balszerencsémre ezt a manővert olyan irányba sikerült elkövetnem, hogy ha Nico nem kap el, csúnyán összetöröm magam az utamba került kerti asztalnak köszönhetően.

- Jó...reggelt... - vigyorogtam, s bevallom kicsit tetszett is a helyzet, hisz akarva akaratlanul is hercegem karjaiban kötöttem ki.

- Lehetnél egy kicsit óvatosabb... - mondta mosolyogva.

- Akkor ne ijesztgess! - toltam le játékosan.

- Ó, szóval ez is az én hibám?

- Még jó, nem is én jelentem meg melletted hirtelen egy hangos „jó reggelt” kíséretében.

- Mondasz valamit...

- Még jó, hisz jár a szám...

- Teszek róla, hogy ne csak a szád járjon kedves... - mondta sokat sejtető mosollyal a szája szegletében, én meg egyből tudtam, hogy mire gondol, s már kezdtem volna menekülőre fogni a dolgot, hiszen mégis csak a teraszon voltunk, de úgy tűnt ez cseppet sem aggasztja az én szőkeségemet. Egy határozott, mégis viszonylag gyengéd mozdulattal a betonkorlátnak lökött, majd vadul csókolni kezdett. Keze pedig lassan, de céltudatosan landolt ágyékomon, hogy a lehető legnagyobb örömet szerezze nekem. Nem volt nehéz dolga. A bokszer pár perccel később újra szűknek bizonyult, s csak az vigasztalt, hogy őt sem hagyta hidegen egyetlen érintésem sem.

- Nico... kérlek...

- Hm?

- Nem mehetnénk be? Még valaki meglát... - suttogtam pironkodva, mire drága hercegem csak hangosan felnevetett.

- Csibém, gondolod a szomszédok itt a 38-dik emeleten csak minket figyelnek? – éreztem, ahogy ismét elvörösödöm, amint ráeszmélek arra, mekkora baromságot sikerült megint kinyögnöm.

- Ki tudja, lehet más is olyan perverz, mint Te – vigyorogtam.

- Igazad lehet... - nézett körbe hirtelen, majd egy könnyed mozdulattal ölbe kapott, s már indult is befelé velem a szobába. Alig pár perc elteltével újra az ágyában találtam magam. Fölém hajolt s lassan csókolni kezdett, miközben kezével egy laza mozdulattal megszabadított egyetlen viselt ruhadarabomtól, a bokszeromtól, majd lassan elindult testemen lefelé és forró csókokat lehelt mellkasomra. Megremegtem, ahogy a forró levegő végigcirógatta bőrömet, és halkan felnyögtem, de Nico egy percig sem tétlenkedett, s tovább haladt lefelé. Nyelve érintése felborzolta érzékeimet, s már mindennél jobban vágytam arra, hogy magáévá tegyen, de még nem tette, csak játszadozott tovább. Apró csókokkal borította be hasam, miközben keze elkalandozott ágyékom fele és nem sokkal később legérzékenyebb pontomat vette célba. Testemet hirtelen forróság öntötte el, s már vágytam az édes öntudatlanságra, de még nem kaptam, nem kaphattam meg, legalábbis szőkeségem szerint.

Könyörgő pillantásokat vetettem rá, mire ő csak elmosolyodott, s fölém hajolva csókolni kezdett, vadul, szenvedélyesen. Alig bírtam ki, hogy ne nevessem el magam, miközben a csók hevében hirtelen valami kemény kezdte el cirógatni hasam, és örömmel nyugtáztam, hogy már kedvesem is mindenre készen áll. Lassan, kicsit célzásként is, felhúztam egyik térdemet, miközben még vadul csókolóztunk. A válasz nem váratott sokat magára. Éreztem, amint Nico keze végigsimítja oldalam, s lassan megállapodik fenekemen. A csók is abba maradt. Csak néztük egymást némán. A mindig rideg, mogyoróbarna szemek most különös tűzben égtek, s újra csókolni akartam a mézédes lágy ívű ajkakat. Azok az ajkak, istenem, rengeteg örömet szereztek már nekem, és persze rengeteg fájdalmat is, de ez már nem számított. Pár perc meghittség után, remegő hangom törte meg a csendet:

- Gyere... - kérleltem.

- Biztos, hogy akarod? - kérdezte olyan halkan és aggodalommal teli hangon, mintha ez lett volna együtt töltött időnk első szeretkezése.

- Biztos... - súgtam neki a választ, majd kezeim közé fogtam fejét, s lassan magamhoz húzva ismét csókolni kezdtem. Nico keze még mindig bátortalanul cirógatta combom, majd nem sokkal később, megtalálva végső célját, bejáratomnál kezdett el simogatni. Csókcsatánk ismét abba maradt, s Nico már csöppet sem törődve semmivel, hasamat csókolgatva óvatosan belém hatolt egyik ujjával. Akaratlanul is felszisszentem és megmarkoltam a lepedőt, nem a fájdalomtól, sokkal inkább a vágytól.

Nico várt pár pillanatot, majd lassan mozgatni kezdte ujját bennem. Testemet átjárta a vágy, s halk nyögésem csak olaj volt a tűzre, nem sokkal később már két ujj kényeztetett, hol lassan, hol kicsit gyorsabban miközben hasamat apró csókok cirógatták, én pedig egyre jobban szorítottam a lepedőt, s nyögéseim is egyre hangosabbak lettek, majd az ujjak, melyek eddig ütemesen repítettek a gyönyör kapuja felé lassan abbahagyták áldásos tevékenységüket. Nico fölém helyezkedett, éreztem, ahogy merev férfiassága cirógatni kezdi bejáratomat, majd pillanatokkal később finoman belém hatol, egyre mélyebben és mélyebben. Ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel, azt hiszem ezt az érzést nem lehet megszokni, akármennyire is nem ez az első alkalom, de nem sokkal később a feszítő érzés szűnni kezdett, s helyét újra átvette a mindent elöntő vágy és szenvedély. Hercegem ütemesen mozogni kezdett, én pedig átkarolva nyakát közelebb húztam magamhoz és újra csókolni kezdtem. Éreztem, ahogy testem remegni kezd, s tudtam, már nem bírom sokáig. Ekkor testem hirtelen megfeszült, s végre átadtam magam a teljes beteljesülésnek. Halkan pihegtem és még mindig remegve öleltem kedvesem, mikor nem sokkal később Ő is átadta magát a gyönyörnek, majd mellkasomra borulva csendben szuszogni kezdett. Beletúrtam gyönyörű szőke fürtjeibe, majd játékosan cirógatni kezdtem ujjammal a hátát. Nem sokkal később hercegem kimászott az ágyból, hasán még ott csillogott előző akciónk eredménye és akarva akaratlanul is mosolygásra késztetett.

- Min vigyorogsz csibém? - kérdezte ártatlan mosollyal.

- Semmin... csak boldog vagyok.

- Elmegyek, lezuhanyozom, szerintem neked sem ártana – kacsintott rám kaján vigyorral, majd kisétált a szobából. Őszintén szólva, teljesen igaza volt. Rajtam is meglátszódott az elmúlt egy óra eredménye, így hát kikászálódtam az ágyból és elindultam Nico után a fürdőszoba felé...

***

...Fáradtan, mégis vidám baktattam hazafelé. Csodálatos hétvégét töltöttem Nicoval. Ahogy visszagondoltam azokra a pillanatokra, amiket eltöltöttünk együtt akarva akaratlanul is mosolyogni kezdtem és néha még talán hangosan fel is nevettem. Biztos mindenki bolondnak nézett az utcán, de ez egy cseppet sem érdekelt. Boldog voltam, rettentően boldog. Alig húsz perc kellemes séta után végre beléptem lakásom ajtaján. Rettenetes kupi volt a lakásban. Na igen, sosem volt erősségem a takarítás, szerettem mindig húzni halasztgatni, ameddig csak lehetett. Nem volt mit tenni, rendet kellett rakni. Bekapcsoltam a rádiót, majd nekiveselkedtem a rendrakásnak. Röpke három óra múlva az egész lakás ragyogott, én pedig elégedetten vetettem bele magam a kanapéba.

Hirtelen valami ismerős zenére lettem figyelmes és úgy pattantam fel, mintha a ház égne, a szívem vadul vert és riadtan néztem körbe. Minden ugyanolyan volt, mint pár órával ezelőtt, csak a telefonom indult el saját útjára az asztalon a rezgő funkciónak köszönhetően, miközben vidáman játszotta a megszokott kis dallamot. A kijelzőre pillantottam, majd kelletlenül felvettem a telefont.

- Igen, tessék?

- Lenne egy kis meló délután a stúdióba, be kéne ugranod, ha nem gond.

- Rendben főnök, mikorra menjek?

- Fél öt megfelel neked?

- Tökéletesen. És mi lenne a feladat?

- Portfóliót kellene csinálnod az egyik modellről. Szerdán vinnénk az anyagot egy tárgyaláshoz. Ha minden jól megy az egész világ a mi modellünkben fog gyönyörködni a hétvégi Divatgálán.

- Ki lenne a modell?

- Keijo Torikka.

- Az a finn majom? - tettem fel magamnak a kérdést, de úgy tűnt kicsit túl hangosan.

- Nem érdekel mi a véleményed róla. Holnap délutánra legyen az asztalomon a portfólió!

- Meg lesz uram - mondtam beletörődve, majd a vonal megszakadt. Az órámra néztem. Fél kettő volt. Leraktam az asztalra a telefont, majd újra végignyújtóztam a kanapén.

Hát igen, nem könnyű fotósnak lenni, de szeretem ezt a szakmát. Mindig is szerettem emberekkel foglalkozni. Hihetetlen mennyire különbözik egyik ember a másiktól. Persze van, akivel nehéz együtt dolgozni, Keijo is ezen szerencsések közé tartozik és az ilyen embereket mindig is próbáltam elkerülni. Ugyanakkor hálás vagyok magamnak azért, hogy néha felül tudok kerekedni makacsságomon és bevállalni az ilyen embereket is. Azt hiszem, ez az egyetlen értékelhető tulajdonságom talán. Nicot is ennek köszönhetem. Pár hónapja még csak egy beképzelt pöffeszkedő majomnak tartottam, akivel nagyon nehéz együtt dolgozni, nem csak makacssága, de bunkó modora miatt is. Igaz ez a mai napig nem változott. Még ma is tud bunkó és érzéketlen lenni, azonban teljesen más vele dolgozni, mint bárkivel. Azt hiszem ez a köztünk lévő dolgoknak is köszönhető. Mindenesetre együttlétünk megkönnyítette munkámat is. És talán az ő karrierjén is sokat lendített. Sokat nézegettem Nico képeit, a különbségeket keresve. A későbbi képein a hűvös mogyoróbarna tekintet, mintha kicsit megenyhült volna s már nem a fensőbbségesség érzését keltette, sokkal inkább a szenvedély tükröződött bennük. Fotósként mindig arra törekedtem, hogy modelljeim sugározzák magukból azt, amit én érzek, hogy minden egyes mozdulatuk, pillantásuk tükrözzék a mondandóm, de Keijoval valahogy nem sikerül zöld ágra vergődnöm.

Kínkeservesen keltem fel a kanapéról és egyetlen porcikám sem kívánta a mai délutánt. Mégis muszáj volt menni. Az órámra pillantottam. Fél négy elmúlt. Magamhoz vettem lakásom kulcsait majd elindultam a stúdióba.

- Sziasztok – léptem be fél öt előtt pár perccel a műterembe.

- Szia Alex. Egy kávé?

- Jól esne, köszi – mosolyogtam kolléganőmre Kathyre. - Risto, a fények rendben?

- Minden kész van Alex, már csak a modellünk hiányzik.

- Mint mindig- morogtam magamban, majd nem sokkal később megjelent Kathy a kávémmal.

- Parancsolj.

- Köszönöm. Megkérhetnélek, hogy rángasd elő azt az úri ficsúrt nekem? Nem igazán szeretnék itt aludni.

- Persze – vigyorogta, majd elindult az öltözők felé. Nagyot kortyoltam kávémból, majd letettem az asztalra, s kezembe vettem fényképező gépemet. Közel öt perc elteltével, drága jó finn modellünk is kilibegett az öltözőből, majd mintha mi sem történt volna beállt a helyére és várta az utasításaimat.

- Remélem, tudod, hogy a főnök valami ütős portfoliót akar? - néztem rá cseppet sem kedvesen.

- Mint mindig.

- Helyes - hagytam ennyibe a dolgot, ugyanis egyetlen porcikám sem kívánta ezen csevegés folytatását....

Meglepetésemre Keijo ma valahogy jobban kezelhető volt, mint eddig bármikor. Nem kötözködött, nem nyafogott és mindent megcsinált, amit kértem tőle. Lehet beszélt vele a főnököm? Tettem fel magamnak a kérdést, de igazából nem nagyon érdekelt a válasz. Fél kilenc fele járhatott, mikor az utolsó filmkockákat ellőttem.

Rendben emberek, végeztünk! - kiáltottam el magam kissé fáradtan, majd nekiálltam összeszedni a cuccaimat. Kivettem az utolsó tekercs filmet is a gépből, majd elindultam hátra az előhívóba. Nem volt már kedvem dolgozni, így csak gondosan előkészítettem mindent a holnapi előhíváshoz. Pár perccel később Kathy nyitott be hozzám.

- Nem jössz?

- Még előpakolom a cuccokat holnapra és megyek, menjetek csak nyugodtan. Bezárok mindent.

- Rendben van, jó éjt!

- Nektek is, és köszi a mai segítséget is.

- Nincs mit! Szia!

- Szia!

Fél óra szöszmötölés után, nagyot nyújtóztam, majd bezártam magam mögött az ajtót. Biztos voltam benne, hogy már nincs senki az épületben rajtam és persze az éjszakai portáson kívül, aki, mint szerintem minden este, most is a kis fekete fehér tévéjén bámulta valamelyik sportcsatornát. Még egyszer utoljára körbenéztem a műteremben, majd elindultam az ajtó felé. Ekkor lekapcsolódott a villany, s a hirtelen jött sötét teljesen vakká tett. Nem mozdultam, vártam, hogy szemem megszokja a sötétséget, s már épp kezdtem volna hozzá szokni mikor valaki hátulról megragadott és hirtelen orromhoz nyomott valami rongyot, melynek rettenetes szaga volt...

...Lassan kezdtem magamhoz térni, s ahogy kinyitottam szemem éles fény vakított el. Nem mertem rá megesküdni, de minden bizonnyal a műtermi reflektoroknak köszönhetően. Mozdulni akartam, de nem tudtam, kezemet a fejem fölé bilincselték az egyik csőhöz, gondosan ügyelve arra, hogy a csövet rögzítő fém útját állja a láncnak, megakadályozva ezzel azt, hogy akár csak egy kicsit is lejjebb húzhassam azt és esélyem legyen a mozgolódásra. Pár percnyi értelmetlen szenvedés után feladtam. Fáradt voltam és kicsit rémült is. Minden vágyam az volt, hogy Nico betoppanjon az ajtón és megmentsen, mint egy nyálas szerelmes regényben. Persze erre egy cseppnyi esély sem volt.

-A francba... - fakadtam ki és dühömben rántottam egy nagyot a bilincsen, ami persze felsértette mindkét csuklómat, én pedig felszisszentem a fájdalomtól.

- Nana, csak óvatosan... - csendült fel egy ismerős hang valahonnan a reflektorok mögül.

- Engedj el! - kiabáltam.

- Még nem aranyom, először megfizetsz a szemtelenségeidért.

- Miről beszélsz?

- Még mindig nem érted? - nem válaszoltam. Csak vártam, hogy történjen valami, ekkor a reflektorok mögül kilépett egy alak. Még mindig elég messze volt ahhoz, hogy az erős fényben felismerjem az arcát, de lassan körvonalazódni kezdett alakja. Nagyon lassan haladt felém, s közben egy szót sem szólt. Alakja egyre jobban eltakarta a vakító fények forrását, melynek hatására hunyorogni kezdtem, majd felismertem fogva tartómat, s hirtelen szólni sem tudtam.

- Na mi van aranyom, megkukultál? - lépett már-már veszélyesen közel hozzám.

- Ke... Keijo... - dadogtam. - Eressz el, könyörgöm...

- Arról szó sem lehet...

- Miért csinálod ezt velem?

- Nem is tudom... - hajolt még közelebb én pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve felhúztam térdemet, melynek következtében sikerült Keijot legérzékenyebb pontján eltalálni. Persze a válasz nem váratott sokat magára, s alig pár pillanattal később hatalmas pofon csattant arcomon.

- Rohadj meg! - üvöltöttem, s dühömben és félelmemben nem bírtam tovább küzdeni könnyeim ellen.

- Hé hé hé... - törölte le könnyemet az ujjával. Még mindig égett az arcom. De már ahhoz sem volt erőm, hogy kiáltsak, csak mereven bámultam magam elé és próbáltam elterelni gondolataimat. Nico mosolya volt az egyetlen mentsváram, amibe kapaszkodhattam most. De úgy tűnt ez sem segít. Keijo teljesen hozzám simult, majd megragadva állam vadul csókolni kezdett, szabadulni akartam, de hiába, ujjai satuként fogták közre állam és esélyem sem volt a menekülésre, nem tiltakoztam tovább, nem volt már erőm hozzá. Hagytam, hogy Keijo letépje rólam az inget, hogy végig csókolja mellkasom, majd megszabadítva nadrágomtól lassan kényeztetni kezdjen nyelvével. Nagyon nem esett jól, amit csinált. Undorodtam tőle és magamtól is, de a természet nagy úr. Nem szóltam egy szót se, csak lesütöttem szemem és némán zokogtam. Arcomról patakokban folytak le a könnyek, soha eddig nem aláztak még így meg. Nem sokkal később fogva tartómról is lekerült a nadrág, s én már tudtam mi következik Ezt már azért mégsem, villant át agyamon a gondolat, majd amennyire csak tudtam igyekeztem távol tartani magamtól Keijot. Persze, ez is kudarcba fulladt. Ismét egy hatalmas pofon csattant arcomon, s kicsit meg is szédültem tőle. Behunytam hát szemem, és azért imádkoztam, bárcsak meghalnék. De nem történt meg, éreztem, ahogy Keijo keze derekam köré fonódik, miközben vadul harapdálta nyakam, majd egy határozott mozdulattal az ölébe kapott, és úgy nyársalt fel magára, mint szalonnasütögetéskor a puha szalonnát szokták. Fájdalmamban üvölteni tudtam volna, de próbáltam visszafogni minden érzelmem, s csak a könnyeim potyogtak...

***

...Nem tudom mennyi idő telhetett el, mikor magamhoz tértem már semmi nyoma nem volt annak, hogy bármi is történt itt a műteremben. Csak szétszaggatott ingem és a csuklóimon húzódó sebek jelezték, hogy nem álmodtam, hogy mindaz, amit átéltem igaz volt. Feltápászkodtam, majd bementem a mosdóba, hogy kicsit rendbe tegyem magam, már amennyire ez lehetséges. Megnyitottam a csapot, majd hideg vízzel megmostam az arcom és belenéztem a mosdó felett lógó tükörbe. Rettenetes látvány fogadott. A bal szemem alatt egy vörös duzzanat húzódott és minden apró érintésre égető fájdalom járta át testem. Megpróbáltam összeszedni magam. Órámra néztem, fél 3 volt, most már tényleg haza kellett volna mennem. Gyorsan magamra kaptam farmerkabátom, majd megindultam kifele. Persze a portás azonnal megállított.

- Jó estét! Maga még itt?

- Már indulóban vagyok, sok volt a munka, muszáj volt maradni - füllentettem.

- Mi történt az arcával?

- Nem figyeltem és neki mentem az egyik faliszekrény szélének.

- Borogassa be, az majd jót tesz neki.

- Köszönöm, úgy lesz.

- Nincs mit, jó éjszakát, uram.

- Jó éjt... Jaj még egy kérdés.

- Igen?

- Keijo mikor ment el?

- Ha jól emlékszem olyan 12, fél 1 fele.

- Köszönöm, viszlát.

Amint hazaértem bevetettem magam a zuhany alá. A forróvíz megtette hatását, kicsit sikerült lenyugodnom, de akárhányszor behunytam szemem újra és újra eszembe jutottak az éjszaka történtek. Még mindig éreztem számban Keijo izét és a rosszullét kerülgetett. Tudtam, hiába próbálnék meg aludni, úgysem menne. Befészkeltem hát magam a kanapéba és bekapcsoltam a tévét. Persze semmi értelmes nem ment benne, hisz mit is vártam hajnalok hajnalán. Legszívesebben rohantam volna Nico karjaiba, de féltem. Biztos nem hinne nekem, és nem érdekelné ez az egész, csak a maga igazát hajtogatná, és én lennék az utolsó szemét, aki megcsalta őt. Ha azt nézem, végül is teljesen igaza lenne. Nem próbáltam még védekezni se, ha meg is tettem megfizettem érte. De ez vajmi kevés az én hercegemnek. Agyamban ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak, melynek eredményeként nagy nehezen elnyomott az álom, de ahelyett, hogy nyugodt és békés perceket szerzett volna nekem, még jobban felzaklatott.

Álmomban újra éltem mindent és arra ébredtem, hogy folyik rólam a víz és sírok. Kimentem hát a fürdőbe és megmosakodtam. Fél hét volt. Magamra kaptam valami ruhát, majd visszamentem a műterembe, s mint aki se lát se hall egyenesen az előhívó felé vettem az irányt. Nem sok kedvem volt dolgozni, folyamatosan csak Keijo járt a fejembe és az ahogy elbánt velem. Akárhányszor csak eszembe jutott elfogott a sírás és olyan hányingerem támadt, hogy le kellett ülnöm pihenni, mert máskülönben ott helyben összeestem volna. Alig másfél óra elteltével kész volt a kért portfolió, én pedig amilyen gyorsan csak tudtam bevittem azt főnököm irodájába, majd, mint akit kergetnek, úgy hagytam el az épületet. Útközben bementem egy patikába, hogy valami nyugtató után nézzek, hátha a bogyók segítségével sikerül valamennyit aludnom, így nemsoká kezemben egy kis szatyorral ballagtam hazafele. Épp hogy beléptem a lakásba megszólalt a telefonom. A főnököm hívott.

- Igen, tessék?

- Nagyon jók lettek a képek Alex, ezt vártam. De miért nem vártál meg?

- Nem érzem jól magam Frank, ne haragudj. Biztos elkaptam valami nyavalyát.

- Akkor pihend ki magad, remek munkát végeztél, rád fér egy kis pihenés.

- Igyekszem, lehet, pár napig nem fogok tudni bemenni dolgozni.

- Nem gond, gyógyulj meg minél hamarabb.

- Úgy lesz!

- Szia!

Frank nem csak a főnököm volt. Nagyon régóta ismertem már. Szinte együtt nőttünk fel. Olyan volt ő nekem, mintha a testvérem lenne. Nagyon sok mindent megbeszéltünk de persze azért sok mindent titokban is tartottam előtte. Úgy véltem nem lenne jó se neki se nekem, ha tudná az igazságot. Nem szégyelltem sose, hogy más vagyok, mint a többiek, de sosem vertem nagydobra. Abban bízva, hogy így azért valamilyen szinten meg tudom védeni magam azoktól az emberektől, akik elítélik a magamfajtákat. Bár Frank sosem említette vagy akárcsak utalt is volna rá, hogy nem tolerálja az ilyen embereket, bennem mégis mindig megvolt az a félsz, hogy egy ilyen buta dolog miatt veszítsem el a barátságát. Persze tudtam, hogy előbb vagy utóbb el kell neki mondanom, de még nem találtam meg a megfelelő alkalmat.

Kulcsra zártam lakásom ajtaját, behúzgáltam a függönyt és bekapcsoltam a tévét. Nem bírtam elviselni a csöndet magam körül. Sem mostani állapotomban, sem pedig máskor. Valaminek mindig szólnia kellett, vagy a tévének vagy a rádiónak. Kimentem a konyhába, majd bevettem egy nyugtatót. Nem akartam semmit, csak aludni..



Szexi fotók, pornó képek


Nagy csöcsös MILF     Harisnyás lábak, dögös telt nő     Amatőr pár kefélése     Leszbi 69 érett pinákkal     

Szexparti go!     Mű élvezés a medencében     Kelemen Anna celeb baszása     Szexi fehérneműs szexkép