Kéjes vágyak




Már fél éve semmit nem tudtam róla, mióta elköltöztem a városból. Felejteni akartam. Az utazás előtti estén, mikor az utolsó hajcsatot is eltettem a neszesszerembe, görcsbe ugrott a gyomrom. A kocsiban is megmaradt ez az érzés, és ahogy egyre közeledtünk a városhoz, mintha láthatatlan kövek telepedtek volna meg bennem. Nehéz lett a szívem. Szótlanul figyeltem az elsuhanó tájat, összemosódott előttem az ég szürkéje és a föld üde zöldje. Gábor sem szólt semmit egész úton. Tudta, mennyire őrlöm magam, hogy vissza kell térnem. Halkan dúdoltam a rádióban szóló slágert, és hagytam, hogy ne gondoljak semmire. De arra erősen koncentráltam.

Ahogy beértünk a városba, éreztem, hogy a lüktető, zsibongó város visszavárt. Ittam magamba a zajokat, a színeket, az embereket, az életet. Még a koszosan hömpölygő Duna is hiányzott, minek partján anno annyi órát üldögéltem egyedül, vagy társaságban… Vele…
Gyorsan elhessegettem felvillanó arcát, és tovább bámultam a várost. Nem volt nagy forgalom, hamar hazaértünk. Haza? Vissza, annyi bizonyos csak.
Három fordulóval tudtunk mindent felvinni a lakásba.
Ahogy beléptem az előszobába, megcsapott az illat, melyet hagytam magam után. Számtalanszor lehetett már szellőztetve de még éreztem a parfüm jellegzetes zamatát a levegőben. Gyorsan ablakot nyitottam, előkerestem egy tréningruhát, átöltöztem, és csak azután láttam a kipakoláshoz. Gábor eltűnt valahova, biztos mondta is, csak én nem figyeltem. Bekapcsoltam a rádiót, és neki láttam kipakolni.
Viszonylag hamar végeztem, hiszen mindennek megvolt a helye, mint régen.
Éppen zuhanyozni indultam, mikor Gábor visszatért két megrakott bevásárlószatyorral.
Míg felfrissültem, ő kipakolt és vacsorát készített.
Ugyanolyan szótlanul ettünk, mint amilyen némaságban telt a napunk.
Lefekvésnél a nagyszobában ágyazott meg magának Szíven ütött, de megértettem: nem lehetett neki sem könnyű az utóbbi 2 év. Nem is értem, hogy maradhatott mellettem.

Lelkiismeretemmel küszködve bújtam ágyban, és bámultam a sötétséget. Bármennyire is fáradt voltam, nem jött álom a szememre. Végig Gábor járt az eszemben, hogy alig 3 méterre tőlem alszik félig hason, karja a feje alatt és csöndben lélegzik. Megrohantak az emlékek. Mindig is szerettem hozzá bújni, meleg volt a teste és jó illatú, furcsamód egyszerre adott nyugalmat és hozott izgalomba. Szerettem, ahogy nevet, zöldeskék szeme vidáman hunyorgott, ahogy rám nézett, s csúfondáros volt, mikor hisztiztem. Mindig kiborított azzal, hogy nyugodt maradt. Ritkán kiabált, de akkor remegett az indulattól, ilyenkor megijedtem. Csak ezekben a pillanatokban tudatosult bennem, milyen mély és hatalmas érzelmek tombolhatnak benne. Aztán eszembe jutott még valami, és hasam és ölem hirtelen átforrósodott. Lehunyt szemeim mögött, mintha mozit látnék jelent meg az utolsó alkalom, mikor szeretkeztünk. Filmréteg csillant bőrén, arca kifejező és elragadtatott volt, ahogy fölém hajolt és rám borult.

Elég! Ültem fel lendületből. Az ablakhoz léptem, és kinyitottam az ablakot. Próbáltam, olyan halkan megtenni, hogy Gábor ne ébredjen fel, de a következő pillanatban már hallottam is a hangját a másik szobából.
- Te sem tudsz aludni?
Megfordultam, a szoba ajtajában állt. A könnyű paplan volt a csípője köré tekerve, amivel takaródzott, rajtam pedig szokásomhoz híven semmi, mivel mezítelenül alszom.
Sötét volt, nem láttam őt, csak a körvonalát, mégis megkívántam. Hogy őt-e, vagy csak a szexet, nem tudom..
Csak annyit tudtam, hogy ha most nem lép, hogy pőrén lát engem, akkor vége a kapcsolatunknak. Pedig tudtam, hogy nem fog lépni, hiszen azt hiszi, hogy már nem szeretem.
És a legszörnyűbb, hogy én sem voltam tisztába önmagammal.
- Fura újra itt lenni, a zajok, a fények, a régi ágy… - tettem egy határozatlan mozdulatot az ágy felé.
- Hallottam, ahogy forgolódsz – bejött a szobába, meglódult a szívem. Visszamentem az ágyhoz, ráfeküdtem, és álig húztam a takarót.
Elutasításnak vehette, mert elindult kifelé.
- Ne! Kérlek, ne menj el, csak visszafeküdtem, elvégre nem flangálhatok itt meztelenül előtted – motyogtam.
- A régi szép időkre emlékeztetett – leült az ágy szélére.
Egyszerre nyúltunk az éjjeli lámpa kapcsolója felé, megremegett, ahogy egymáshoz értünk. Már a rezdülésemből tudta, hogy felkavart az érintése, ismerte minden pillantásom, hanghordozásom, mindent ismert belőlem. Tudta, mit szeretek, és azt is, hogy mennyire szerettem őt… ezért sem hagyott el. De az emlékekbe való kapaszkodásba csak ő hitt, én nem. Tiszteltem kitartásáért, és néha elgyöngültem, mikor valami eszembe jutott a régi időkből. Főleg a szeretkezéseink. Úgy ismerte a testemet, ahogy soha senki nem ismerhette. Együtt fedeztük fel minden négyzetcentiméterét, és nem volt olyan, amit ne tettem volna meg, ha ő kért rá. És fordítva is igaz volt.

Ezek a gondolatok, és a hirtelen világosság, élesen eszembe juttatta, hogy nem vagyok egyedül a gondolataimmal. Ránéztem, és láttam a sóvárgást a szemében, és akkor ebben a pillanatban a saját vágyamat láttam visszatükröződni a tekintetében.
Csak a kezemet kellene nyújtanom, csak egy szót mondanom, de nem voltam rá képes, mindaddig, míg Vele nem találkozom, és nem tisztázok mindent. Akkor már tudni fogom, mit akarok, és azt is, hogy kivel akarom.
Mivel hallgattam, a takarón keresztül megfogta a kezem.
- Szeretnél egyedül maradni?
- Igen – bólintottam – ha nem baj, hátha sikerül elaludnom.
- Persze, semmi baj, megértem. Nem könnyű Neked sem, és nekem sem. Egyikünknek sem.
Lesütöttem a fejem.
- Igen, nehéz időszak van mögöttünk, reméljük, holnap ilyenkor már mindennek vége lesz – sóhajtottam – Jó éjszakát!
- Neked is szép álmokat – lekapcsolta a kis lámpát, hallottam lépteit, és azt hogy bezárja az ajtót maga után.
Elsírtam magam, a párnába fúrtam a fejem, és úgy sírtam, mint egy kisgyerek.

Kakaskukorékolásra ébredtem. A mobilom volt. Lenyomtam az ébresztőt, és átfordultam a másik oldalamra. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy ma, alig pár óra múlva találkozom vele. Képtelen voltam még a nevére is gondolni, pedig itt az ideje, hogy fél év után kimondjam. Először csak magamban, hogy szokjam, aztán hangosan, de közömbösen.
Még nem jött el az ideje, csak azt nem tudtam, hogy mire várok még? Arra, hogy ott álljon előttem, és úgy nézzen rám, mint régen? S én ugyanúgy elvesszek, mint anno, mikor mindenkit becsapva, önmagunknak is hazudva eltöltöttük azokat a bűnös-gyönyörű másoktól lopott órákat?

Elég! Zuhanyozni indultam, próbáltam mindezt halkan tenni, de felesleges volt, Gábor nem volt otthon. Pár soros cetlike jelezte, hogy elment, majd jelentkezzek én, ha már hazaértem. Milyen figyelmes. Elborított a lelkiismeret furdalás. Hogy tehetek, tehettem ilyet egy rendes emberrel? Mert az embernek, ugye sose kell a jó. Az kell, hogy fájjon, hogy szenvedjen, mert csak akkor érzi magát igazán boldognak!
Lezuhanyoztam, és már csak akkor vettem észre, hogy tudatosan öltözködtem fel, mikor belenéztem a tükörbe. Azokat a ruhákat vettem magamra, amiket Ő szeretett rajtam. Kivágott kis virágos romantikus felső, és hosszú fehér bodros szoknya. És a parfüm, amit még tőle kaptam, és az óta sem használtam… Erővel kellett visszatennem a helyére, majd hirtelen megfontolásból, újra a kezembe vettem, és kirohantam vele a konyhába. Mielőtt még meggondolhattam volna magam, úgy vágtam a szemetesbe az apró üvegfiolát, mintha a legnagyobb ellenségem lett volna. Apró sikernek könyveltem el a dolgot, és a most használt illatot fújtam magamba.
Elindultam.

Időbe tellett, mire odaértem. Megpillantottam. Nem gondoltam el, hogy milyen érzés lesz, de amit éreztem, az szörnyűbb volt minden fájdalomnál. A tér közepén terpeszkedő szoborhoz tartozó lépcsőn ült, kezében egy szál fehér rózsa, és egy üveg Ice Tea. Csak álltam és néztem, és nem tudtam odamenni hozzá. Ittam magamba látványát, kissé hosszúra nőtt, feketébe hajló sötét haját, melyet egy pánttal szelídített meg, széles vállát, melyet hosszú, laza fehér ingbe bújtatott és nyugtalan tekintetét, ahogy a tömeget fürkészte engem keresve.
Csak álltam és figyeltem őt, és nem tudtam nem engedni az érzésnek, ami rám tört, mint minden alkalommal, ahányszor csak meghallottam a hangját, vagy találkoztunk. Mindenem remegett, és attól féltem, hogy ha megmozdulok, akkor összesek, pedig valami hipnotikus erő vonzott hozzá, vagy legalábbis arra ösztökélt, hogy intsek neki. De nem bírtam mozdulni.

Fogalmam sincs mennyi idő telhetett el, mert miközben próbáltam összeszedni az erőmet, hogy odamenjek hozzá, szépen lassan felidéződtek bennem azok az emlékek, amiket kisebb-nagyobb sikerrel nyomtam el magamban idáig. Eszembe jutott az első találkozás. Már akkor úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Barátnőmék összejövetelére voltunk hivatalosak, Ő is a menyasszonyával, s véletlenül egymás melletti ülőpárnát választottuk magunknak. Itt kezdődött minden. Egész este beszélgettünk, nevettünk, s Gábor hazafelé kicsit morcosan, bár nem komolyan megjegyezte, hogy életében először most volt féltékeny, mert legalább olyan jól éreztem magam azzal az „idegen pasival”, mint vele. Ekkor még nevettem az egészen, és emlékszem, akkor éjjel szeretkeztünk utoljára azzal lángoló, éhes szenvedéllyel, ami jellemezte szexuális életünket.

Másnap Ági hívott, hogy Ő elkérte a telefonszámomat, megadhatja e neki? Nem is tudom, miért mondtam igent, hiszen csak úgy csengett a fülem a sok vészharangtól, ami beindult bennem. Ági még meg is kérdezte, hogy tudom-e, mit csinálok, mit is teszek kockára. De én olyan magabiztos voltam, annyira hittem, hogy tudom, mit érzek Gábor iránt, hogy 100%-osan állítottam, semmi baj nem történhet abból, hogy találkozom Vele néhányszor és elröhögünk egy-két órát, hiszen eddig is voltak férfi barátaim, és ezt a kedves mindig elkönyvelte, hogy én ilyen fiús lány vagyok – és nem bánta. Egészen idáig. Pedig nem is volt gyors az egész, vagy csak én éreztem lassúnak? Az első hónapban egyszer találkoztunk, aztán kéthetente, majd hetente, és egyre ritkábbak voltak azok a napok, mikor nem találkoztunk, vagy nem beszéltünk telefonon, és persze ott volt az internet is. És mire észbe kaptunk, hogy mibe másztunk bele, már régen elvesztünk.

Megráztam magam, és újra látni kezdtem a múltból a jelent, de itt is csak Ő volt, akit felfogtam, aki körbefolyta érzékszerveimet pedig voltak vagy 100-an a téren, vidáman jövő-menő emberek, egyedül és párban, mindenki ment a maga útján.
Már jó ideje nézett, de nem állt fel a lépcsőről, várta, hogy magamhoz térjek. Szokásos magabiztossága picike dacot ébresztett bennem. Nem mozdultam, csak néztem némán, kb 15 méternyi távolságból. Türelemjáték, mindketten arra vártunk, hogy a másik tegye meg az első lépést, de egyikünk sem egyszerű ember révén, szobroztunk egy darabig. Dacos legyek, és eresszek gyökeret, vagy okosabb engedd-ben legyek én az, aki megteszi az első lépest? Léptem egyet, kettőt, a harmadik lépésemnél már felállt és tekintetével nem engedve el az enyémet 4 hosszú lépéssel ott termett. Majd megállt, 3 lépéssel előttem. És jól tette, mert annyira féltem tőle, de legfőképpen magamtól, hogy ha közelebb jön, akkor én hátráltam volna.

Mandulavágású, fekete szeme volt, mint az obszidián, és már az első pillanattól bűvölt vele, és én hagytam, hogy ezt tegye, mert jó volt végre valakinek a hatása alá kerülni, beleveszni és csak nőnek lenni. Már csak a tekintetétől érezni a mellem, az ölem, a hasam, a nyakam, a combom… mindenem.
- Szia – szólalt meg. Meg sem próbált megpuszilni.
Egyrészt hálás voltam neki, hogy kerüli a testi kontaktust, mert egyre élénkebben emlékeztem azokra az alkalmakra, mikor, ha csak futólag is, de megérintett, annyira megkívántam, hogy két percen belül viszonylag nem túl feltűnő helyett kellett keresnünk, mert akkor és ott akartam és viszont akart, és az sem érdekelt egyikünket sem, ha az történetesen egy lépcsőház alagsora.
Másrészt, mintha nem is akart volna megérinteni, és ez pedig nagyon szíven ütött. Vajon már nem kíván? Ennyire zokon vette volna, hogy az utolsó találkozásunkkor olyan gyáva voltam, önmagamat védve, maradék önbecsülésemet mentve, hogy belehazudtam a szemébe?
- Szia – ismételte meg, mivel nem reagáltam köszönésére.
- Ó, szia – siettem a köszönést viszonozni, és annyira zavarban voltam, hogy rögtön ezután egy szó sem jött ki a számon. Emlékeztetnem kellett magam arra, hogy én ide most úgymond szakítani jöttem, tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba és nem utolsó sorban új életet kezdeni.
Míg én elmélkedtem magamban, vívogattam saját kis belső csatáimat, ő folyamatosan bámult rám.
- Beüljünk valahová? – próbált beszélgetni velem, de valószínűleg nem tudta hova tenni kukaságomat.
Fogalma sem lehetett arról, milyen gondolatok kavarognak bennem. Néztem még egy darabig, és önmagamtól kérdeztem egyre, hogy miért nem csókolt még meg? Miért nem????
- Egy puszit sem kapok? – és kimondtam, és nem hittem el, hogy megtettem. Provokáltam. Nem szánt szándékkal, tudtam ezt én. Na de ő?
Aztán nem nagyon volt min töprengenem, mert lehajolt, a rózsát tartó kezével megsimogatta a nyakam, rám mosolygott, végighúzta ajkát az arcomon és a szám sarkától egy pillangópillanatnyi távolságra megpuszilt.
Hiába volt meleg, kirázott a vágytól a hideg, és mozdultam a szája után. A karjába kapaszkodtam, közelebb léptem, és nyitottam az ajkamat. Hozzá simultam, és hagytam, hogy a karjába vegyen, és felemeljen magához.
Hazaértem.

Citromos ízű volt a csókja és mégis olyan édes, mintha mézet nyalogatott volna egy perccel előbb. Forró volt a karja, amivel derekamat ölelte, és majdnem agyon szorított, úgy tartott, amíg csókolta az ajkamat, nagyon lassan körbesimogatva nyelvével szám vonalát, s nem engedve heves vágyamnak, hogy fölfaljam egyetlenegy csókban.
Először fel sem fogtam, mikor elengedett, nagyon lassan tértem magamhoz.
- Ne haragudj, nem ezért jöttem… – kapott el a szégyenérzet, és most először gondoltam Gáborra. Nem kellett volna, mert mardosott a lelkiismeret-furdalás, de azért, mert itt és most nem érdekelt, hogy mit gondol, és mit érez.
- Tudom – meredt rám komoran – üljünk be valahova, ezt meg kell beszélnünk.
Bólintottam.
Amíg mentünk a régi kedvenc kiskocsmánk felé, nem szóltunk egy szót sem. Próbáltam minél távolabb lenni tőle, de nem és nem ment. 5 perc alatt elérte, hogy a félév, amíg nem találkoztunk, elszálljon, mint ha nem is lett volna.
A Piros Pöttybe lépve kellemes hűvös és halk zene fogadott. A pincér megörült nekünk, régi ismerősként üdvözölt minket, és a régi helyünkre vezetett: a terem hátsó felében álló eldugott kis box-hoz, ami védve volt a kíváncsiskodó tekintetek előtt.

Ásványvizet kértem, és Ő is. Összenéztünk: tökéletesen tisztában voltunk azzal, hogy ha egy kortyot is iszunk, akkor itt a helyszínen esünk egymásnak. Volt már rá példa, emlékeztem, mikor egymás mellett ülve, az asztal alatt a bugyimba nyúlva simogatott addig, amíg el nem élveztem, és csak azért nem hangosan, mert sikoltás helyett a nyakába haraptam, oly erősen, hogy alig bírta kimagyarázni otthon. Elöntött a forróság az emléktől és próbáltam távolabb húzódni tőle, mert nem velem szembe, hanem mellém ült le, régi szokásunkhoz híven, hogy minél közelebb legyünk egymáshoz.
- Nos – vezette be hosszú és sziklakemény beszélgetésünket – Fél éve tűntél el. Napra pontosan. Nem tudtalak elérni telefonon, e-mailen, a munkahelyeden felmondtál, a városból is elköltöztél. Ági sem mondta, hova tűntél. Gyáván megfutamodtál – végig a szemembe nézett, és tekintetétől nem voltam képes szabadulni, bármennyire is szégyelltem magam.
- Ági sem tudta a telefonszámomat. Én hívtam őt Gábor telefonjáról néha, titkos számon…
- Még Gáborral vagy?! – szakított félbe, hangosan és dühösen. Egy pillanat alatt felhúzta magát, és sajnos joggal.
- Együtt élünk, igen, de…
Felemelte a kezét és ezzel belém fojtotta a szót. Éreztem a testéből áramló feszültséget, tudtam, hogy nem lenne nyerő a magyarázatomra és a helyébe én sem hallgatnám meg magamat. Gombóc nőtt torkomba lekúszott a gyomromba és mindezzel egyidejűleg iszonyúan kívántam őt.
- Miért mentél el egy szó nélkül?

Kukaságot fogadtam, legalábbis nagyon nehéz lett volna elmagyaráznom neki, azt, amit én magam sem tudtam kristálytisztán. Mondjam azt, hogy megijedtem attól, amibe belemásztunk? Undorodtam magamtól és a kettős élettől? Hogy a szenvedély, ami éltetet, egyszerre pusztított is, és, hogy ezzel nem csak magamnak ártottam, hanem két embert is mélyen megbántottam, mikor kiderült, az, amit a hátuk mögött tettünk másfél éven át? És ezt a lelkiismeret furdalást nem bírtam elviselni?
Csak kitörtek belőlem ezek a gondolatok, mintha gát szakadt volna át bennem. Hadarva mondtam, kétségbeesetten kapaszkodva tekintetébe, össze-vissza makogva. Belekapaszkodtam a kezébe, és ő megszorítva azt, adott erőt, hogy elmondjam, mi késztetett fél éve arra, hogy megfutamodjak a sorsunk elől.
Remegni kezdett a hangom, én magam is egész testemben és fáztam annyira, mintha tél lenne, pedig csak lecsupaszodtam lelkileg, úgy, mint még soha senki előtt.
Amikor elhallgattam, nem szólalt meg, csak nézett erősen, kiismerhetetlenül, és szorította a kezem, fájó erősen.
Ez rosszabb volt, mintha kiabált volna, az a néma szemrehányás és fájdalom az éjszínű szemekben, nem bírtam látni, lehajtottam a fejem.
- És most? Akkor miért jöttél vissza? Ha ennyire fáj, ha látsz, ha együtt vagyunk? – suttogta. Az ő hangja is remegett – Nézz rám, kérlek, mikor válaszolsz.
- Hogy döntsek végre. Gábor… - erősebben szorította a kezem, mégis folytattam – Gábor akart velem maradni az után is, hogy meglátott minket együtt.
- Azóta sem volt olyan jó senkivel sem, mint Veled – szúrta közbe, és ez olyan volt, mint ha kést döftek volna a szívembe, megforgatták és benne hagyták volna.
- Azóta sem voltam senkivel sem – feleltem -, pedig ismersz…
Hamiskásan elmosolyodott.
- Igen, ismerlek, tudom, hogy nálad még szenvedélyesebb nővel nem találkoztam. Ez is összeköt minket, ugye? – inkább magától kérdezte, révetegen bámulva a számat. – Hálásak lehetnek az egyiptomiak, hogy nem ismertek, Te lehettél volna a kultúrájukban a 11. csapás.
Hallgattam, nem volt igazán mit hozzátennem. Álszerénység lett volna, ha szabadkozom, mert tudtam, hogy hatok rá, és általában véve a férfiakra, még ha nem is születtem modellnek. De mint tudjuk, a szexuális kisugárzásnak és a szépségnek ha van is, de nem sok köze egymáshoz.

- Bárhogy is dönts, de adj nekem még egy éjszakát, Fanni. Útravaló kell belőled, mert ha most úgy válunk el örökre, hogy nem érinthettelek meg, akkor azt nem bírom ki! – úgy mondta, olyan hangon, hogy vágya átragadt rám. Kihúztam kezét az övéből, közelebb csúsztam hozzá, átöleltem és megcsókoltam. Szinte felfaltam, haraptam, simogattam, téptem, becéztem, és hagytam, hogy keze mindenhol kalandozzon rajtam.
- - Nem tudom, szerelem-e ez… – lihegte két csók között, ahogy ajka a nyakamra vándorolt, majd vissza a számra, az arcomra, vállamra, két mellem közötti völgyre, követhetetlenül gyorsan, felváltva. – De beleőrülök, ha velem vagy, és nem tehetem ezt veled, és ezt és ezt – ide-oda cikázott a szája és a keze rajtam, néha picit fájt is hevessége és mégis annyira izgató volt, hogy el is felejtettem hol vagyunk, mit teszünk. Őt akartam. Határozottan és egyre vadabbul. Akartam, kívántam, vágytam rá.



Szexi fotók, pornó képek


Nagydarab csaj kefélése     Szilikon mellek     Szexi fehérneműs szexkép     Családi szex     Nagy seggű nők kedvelőinek     csöcsös milf     Diák lány dugása hátulról     Cigány szexkép