Erotikus szextörténet




A notebook kijelzőjén vörös amőbákként jelentek meg az ország fölött átvonuló viharok kisebb- nagyobb foltjai. Attila, a harmincas évei derekát taposó meteorológus csodálattal ellenőrizgette a számításait, és időnként kinézve a bérelt terepjáró ablakán, keresgélte a még messze járó égszakadás első jeleit. Az égbolton egy parányi bárányfelhőt sem lehetett még felfedezni, viszont a rekkenő hőség is egyfajta előjele volt a hirtelen lehűlést hozó, fájdalmasan nemkívánatos ítéletidőnek. Imádta a munkáját. Megtalálta benne az érdekességeket, a lenyűgöző sokszínűséget, és ha tudományosan ismerte is a történések magyarázatát, az elemek megnyilvánulásait mindig is misztikusnak tekintette. Amikor elkapta a hév, teljesen bele tudott feledkezni a munkájába. Szinte nem is figyelt a környezetére, ezért kicsit meg is lepte az anyósülésen unatkozó nagyon fiatal, helybéli kolleganőjének kérdése.
- Rá gondolsz?
- Nem, most éppen nem. – pillantott oldalra a férfi. Elmosolyodott, hiszen tudta a kérdés okát. – Három év alatt nem sikerült őnagyságánál semmit sem elérni, nem hiszem, hogy értelme lenne a továbbiakban gondolni rá. Vagyis. – kis szünetet tartott – Vagyis gondolok rá, ha akarom, ha nem. Most épp egy szokatlanul nagy, vagy inkább borzalmas vihar közeledik, ami miatt egy ideje megfeledkeztem róla, de egy órája még ki sem tudtam verni őt a fejemből. Reggel az autókölcsönzőben annyira megragadott már sokadszor is a csinossága, és megint, mint mindig, amikor végre láthatom, padlóra tett az elérhetetlensége. – sóhajtott lemondóan egy hatalmasat, aztán folytatta - Ma valamiért szokatlanul kedves volt hozzám, kedvesebb, mint bármikor korábban. Igaz, most is tartotta a távolságot, de azért még mindig fáj, hogy nem látszanak az érzelmek az arcán, mint ha elfelejtett volna mosolyogni. Fura, hogy még sosem láttam az arcán igazi örömöt. Vagy még életében sosem tudta azt kimutatni?
- Miért nem mész egy másik ügyintézőhöz? Miért kell neked mindig hozzá ragaszkodni, amikor tisztán látszik, mennyire elzárkózik előled? Ha látná, hogy ennyi próbálkozás után nem veszel tudomást róla, talán bántaná, hogy nem adott egy esélyt.
- Drága vagy, Titanilla, de nem akarok máshoz menni. Havonta egyszer jövök ebbe a városba, és legalább ilyenkor szeretem ennek a nőnek az érces hangját hallani. Tudom, szentimentális vagyok, de nem akarok Anitáról végleg lemondani. – sóhajtott a férfi, és ujjai hegyével megérintette a vékony lány meztelen, napbarnított combját. Tudta, hogy ez nem intim érintés, csupán baráti gesztus, és nem is volt igazán jelentősége a mozdulatnak. Egy megrögzötten leszbikus lánnyal amúgy sem lett volna értelme kikezdeni, de talán pont ezért alakult ki közöttük ez a nagyon bizalmas közvetlenség.
- Az a nő nagyon nagy fájdalmat hordoz magában, az a gátja a kapcsolatotoknak. Ezt a diót pedig nehéz feltörni, de ha nem próbálkozol nála, és nem mosolyogsz rá újra és újra, akkor nem lesz alkalmad jobban megismerni. Hosszú évek óta senkije sincs, egyszer majd csak meglátja benned azt, ami neki hiányzik. – tűnődött a lány, és hosszú, szőke hajával, meg a friss citromillatával szeretettel odasimult az elkomorult férfi karjához.
- Úgy beszélsz róla, mint ha ismernéd. Végül is itt laktok egy városban.
- Nekem nincs beleszólásom a dologba, te szeretnél összejönni vele! – kuncogott a lány, bolondos pofát vágva mutatóujjal oldalba szúrta a férfit.
- Lehet, neked hamarabb igent mondana bármire. Biztosan velem van valami baj, vagy csak egyszerűen, mint férfi nem tetszem neki.
- Bolond vagy! Egy jóvágású, és aranyos pasi vagy, a helyedben én a fejére borítanám a bilit. – túrt Titanilla a férfi barna, rövid hajába, aztán elhúzódott, távolabbról figyelte Attila ráncba boruló arcát. A klímaberendezés hűvös levegőjében angyali módon valósággal önálló életre keltek a hosszú, vékonyka hajszálai.
- Nem szeretném bántani. Valószínűleg unja már a fejem, csak nem akarja mondani, hogy máshoz menjek az autókölcsönzőben. – vont vállat Attila, aztán félrerakta a notebookot, és elindult az autóval a város felé, hátrahagyva a kopasz dombon árválkodó, felforrósodott meteorológiai állomást.
- Írj neki valami szépet! Tudom, hogy ha zavarban vagy, nem tudsz beszélni, és épp ezért kell máshogyan közelítened. Lepd meg, aztán gyorsan tűnj el. El fogja olvasni, bármit írsz. Megtudhatná és felfoghatná végre, milyen komoly érzelmeket táplálsz iránta. – erősködött Titanilla.
- Ez nem olyan egyszerű, azt sem tudom, mit írhatnék. – csóválta meg a fejét vezetés közben tanácstalanul a búslakodó férfi.
- Írd azt, hogy meg akarod baszni. Ennyit csak le tudsz írni? – nevetett fel a fiatal, de korához képest nagyon is érett hölgy, hogy szinte kicsordultak a könnyei, aztán a maga bolondos módján elnézést kért.
- Figyelj! Írd le a vágyaid, az álmaid. És nem baj, ha van benne szex. Egy kapcsolatban lennie kell szexnek. A lényeg, hogy többet tudjon az érzéseidről, mert attól, hogy néhányszor elhívtad randizni, még alig tud rólad valamit. Honnan is tudhatna, hiszen mindannyiszor elutasított. - komolyodott meg Titanilla.
- Nem könnyíted meg a dolgom! – csóválta meg a fejét a férfi, ismét rámosolygott a szókimondó, de nagyon közvetlen kollegájára, próbálva elfedni az arcát elöntő pírt.
- De! Egyszerű! Veszel egy lapot a táskádból, ráírod nagy betűkkel azt a három szót, aztán összehajtod, és amikor elváltok a kölcsönzőnél, átadod neki azzal a kitétellel, hogy csak akkor olvassa el, amikor elmentél. Jaj, rosszul fogalmazok, amikor távoztál! – nevetett fel megint Titanilla. Szeretett a szavakkal szórakozni, de ez nem volt számára felróható.
- Miért szívatsz? - kérdezte a férfi, viszont ő maga is mulatott a lány szavain.
- Jót akarok neked, állj már a sarkadra! – ütötte meg Titanilla a főnöke karját, aztán témát váltott. – Attila, nagy baj lenne, ha most lelépnék? A munka kész, nincs értelme az irodában ücsörögni és várni a nap végét, nekem pedig lenne egy randim.
- Szép a lány? – villant meg a férfi szeme.
- Nagyon! És irtó szexi, neked biztosan tetszene, de sokkal fontosabb, hogy rendkívül kedves. Erikával a múlt héten jöttem össze, és képzeld, azóta minden nap együtt vagyunk. Hihetetlenül vonz a csaj, és most minden pillanatban hiányzik. – válaszolt a lány sugárzó arccal. Le sem tudta volna tagadni az érzelmeit, az őszintesége pedig levette a lábáról a férfit.
- Nem is említetted! – vettette a lány szemére Attila, felhúzta rosszallóan a szemöldökét, aztán elmosolyodott – Merre menjek, hol tegyelek ki?
- A második bekötőút sarkán jó lenne, ha meg tudnál állni. – mutatott előre a lány vékony ujjaival – Nem említettem, mert ez a kapcsolat most komolynak tűnik, és nem szeretném elkiabálni.
- Megértelek. - bólintott Attila, majd elkezdett lassítani a következő zsákutca előtt.
- Nem akartam, hogy fájjon a szíved, mivel neked Anitával még nem sikerült összejönni. – mentegetőzött a lány, és Attila szerint pont ez a figyelmesség és közvetlenség emelte a havi egyetlen találkozást igazi, mély barátsággá.
- Menj csak nyugodtan. Nekem még itt van ez a vihar, azzal el leszek egy darabig, aztán repülök haza én is. Négy után ne legyetek fedetlen helyen, nagyon valószínű a jégeső! - szólt Attila meglágyulva a lányhoz.
- Te pedig ne felejts el Anitának írni! – adott a főnökének egy váratlan, és nagyon bizalmas puszit, aztán kipattant sietősen az autóból Titanilla, s boldog vigyorral távozott. A férfi nézte egy darabig. Vékonysága ellenére megvolt Titanillában az a báj, ami megragadta szinte minden férfi tekintetét. A rövidnadrágból kivillanó fenekével és a leszorított, kicsi, de kemény melleivel, no meg a szanaszét szálló szőke fürtjeivel melyik férfi ne szeretett volna játszani? Már- már túl sokat is mutatott magából, de Attila valaki másra volt igazán kíváncsi, Anita visszafogott öltözködését, de méltóságteljes alakját jobban szerette felidézni, a mindig divatos magassarkúban pedig imádta legeltetni a szemét a nő meztelen lábain. Lehajtotta a fejét, egy pillanatra elmélázott az összehajtott notebook kínálta lehetőségeken, aztán még egyszer utána nézett a sportcipőben gyorsan távolodó Titanilla kolleganőjének. Szerette és szinte féltette ezt a lányt, aki tapasztalatlansága okán nem volt mindig nagy segítség, de annál szorgalmasabban sajátította el a szakma rejtelmeit. Egyszer kiváló meteorológus lesz belőle, és talán még valamelyik tv csatornán is feltűnhet, hiszen nem csak szép, elképesztően okos is.
Elmosolyodott ismét. Írnia kellene. Írnia, de mit? Talán nem lenne olyan nehéz szavakba önteni az érzelmeit, de valahogy ezt már kevésnek találta az örökké csak komor Anita esetében. Beletaposott a gázba, hogy a város jól ismert parkjának közelében keressen alkalmi menedéket a lenyűgöző, terebélyes platánfák árnyékában. Szerette ezt a helyet. A nyugalmas csendéletben szinte kívülálló lehetett a sétálgató emberek között. Az esze viszont a csodálaton átlépve minduntalan visszakanyarodott Anitához, ezért hiába vette elő a számítógépet, hiába bámulta a korábban még rettentő érdekes számításait, valahogy nem haladt előre, és a munka sem tudta már a figyelmét lekötni, belelovallta magát a képzeletében szövődő szerelembe. Talán kellene valami meglepetés Anitának, ami a szokatlanságával eleve egy új helyzetet teremtene kettejük között. Titanilla vallomás írására vonatkozó tanácsa kivetkőztette nyugalmából a férfit.

Az ötlet, ami elsőnek jött, elég kézenfekvőnek ígérkezett. Mi mással tudná meglepni a nőt, ha nem a tudásával? Ránézett a számítógép órájára. Délután négyig még két szabad óra állt a rendelkezésére. Hirtelen mégis úgy érezte, az is nagyon kevés, hogy megvalósítsa az álmait. Leállította a motort, azzal együtt a légkondit, és kitárva mindkét oldalon az ajtót kényelembe helyezte magát a terepjáró süppedős anyósülésén. Elővett az irattartójából egy tollat és néhány vadonatúj írógéppapírt, egy hatalmas sóhaj után a laptop tetején írni kezdett sebesen. Azért választotta a kézírást, mert ezt személyesebbnek értékelte, mint a számítógépen szerkesztett levélkét. Maga is meglepődött, milyen könnyedén fogalmazta a mondatokat, áradtak az ötletei, mint egy feltartóztathatatlan vízesés. Végtelenül bosszantotta, milyen sebesen halad közben az idő. A megfelelő, kritikus résznél elővette ismét a számításait, és pontosította a délutánra várható vihar időpontját. Elégedetten folytatta az írást, néha mosolygott, néha kételkedett, de áldotta Titanilla eszét és hihetetlenül jól érezte magát, amíg megfogalmazta a vágyait. A siker közel sem volt garantált, mégis elmozdíthatta a holtpontról az Anitával vágyott kapcsolatát, szárnyra keltette a képzeletét. Vagy kinevet, vagy leszid, vagy őrültnek tart, de az is lehet, soha nem is látja majd a nő, amit ő egy hirtelen ötlettől vezérelve, fokozott izgalmi állapotban fogalmazott. Kedvét lelte az írásban, amibe beleszőtte nem csak az érzelmeit, de a fantáziáját is. A nagy mű megszületésétől már nem lehetett eltántorítani, holott egyre biztosabb volt abban, hogy erotikus színezete miatt nem fogja a nőnek odaadni. És mivel a költemény végére érve a pár oldalas dokumentumot már ténylegesen is csak saját magának szánta, az utolsó oldalra kerülő három szónak, ha nehezen is, de engedett. Szórakoztatta és felajzotta a közönséges kijelentés, és egyben el is kedvetlenítette. Titanillára gondolva leírta mégis, mit sem törődve azzal, mennyire nyers és vulgáris. Hiszen a lány, mint kedves barát fogja majd elolvasni, amikor egy hónap múlva ismét jönnie kell karbantartást és diagnosztikai vizsgálatokat végezni a meteorológiai állomásra. Ismét visszatért a számításaihoz, ismét ellenőrizte a nagy gonddal számított időpontokat, aztán becsukta a szemét, és Anita forró csókjáról álmodozott a maradék időben, majd megnyugodva, hogy nem Anita idegeivel, csak a saját képzeletével játszik, beszámozta az oldalakat és betette egy átlátszó mappába. Ritka kellemes bizsergés járta át a testét, és már el is képzelte Titanilla nevetését, ahogyan a sorok között felfedezi majd a férfi gyengéit. Az ifjú hölgy előtt sosem volt szégyellni valója. Még háromszor visszanyúlt a lapokért, mielőtt a feszülő idegszálai indulásra késztették. A viharos sebességgel fogyó idő azonban kezdte észhez téríteni. Még lett volna lehetősége megtenni, odaadni Anitának a vallomást, de túlságosan beleélte magát a leírtakba. Hiába látott némi fényt az alagút végén, nem volt az elképzelésnek realitása. Más gondolkodás nélkül odaadná, szidta magában a gyengeségét, de ő nem más volt, ő egy szerény és becsületes meteorológus volt csupán, aki egy szóval sem szerette volna a nőt megbántani.

Ez volt a nyomós ok, hogy végül eldöntötte, az iromány csak az ő figyelmét köti majd le, soha, de soha nem kerülhet Anita kecses kezébe. Mindenesetre jó volt a benne szereplő eseményeket elképzelni. A lapok visszakerültek hát az átlátszó mappába, aztán landoltak a hátsó ülésen fekvő laptoptáska tetején. Ideje volt indulni. Nagyon fontosnak tűnt az időzítés annak ellenére, hogy az Anitával való találkozás nem fog úgy alakulni, ahogyan megálmodta. A rohamosan romló időjárás padig alaposan megszabta a cselekvése határait.

Az autókölcsönzőben szándékosan állt meg az iroda ajtajától távol. Időközben átgondolta a lehetőségeit, és úgy érezte, nem baj, ha az ügyintézőnek nem ad olvasnivalót, elég, ha összejön a terve, és kieszközöl egy kellemes beszélgetést kettesben. Az is több, mint a semmi. Kiszállt hát az autóból, felnézett a borongós égre. A lassan gyülekező bárányfelhők összeálltak már egy nagy tömbbé, és vészjósló sötétségbe borították a város utcáit. Távolból már haragos mennydörgést is lehetett hallani. A szél kezdett éledezni, de még mindig csak vészjelző hírnöke volt a közeledő viharnak. Még tíz perc, annyi kell, hogy a számításai szerint esni kezdjen. Korán érkezett a kölcsönzőbe, vagy már el is késett? Az időjárás szeszélye ilyen pontossággal nem volt kiszámítható. Attila besietett hát az üvegfalú iroda fotocellás ajtaján, és egyenesen ahhoz a pulthoz sietett, ahol Anitával találkozhatott ismét. Semmi oka nem volt rá, mégis a torkában dobogott a szíve.
- Kezét csókolom! – köszönt szórakozottan, de a jókedve azonnal párologni kezdett, amikor a nő csak bólintott a szokásos fa arcával.
- Visszahoztam az autót, át tudná venni most azonnal? – kérdezte Attila sürgetően, miközben kereste a szemkontaktust. Nem értette, mi tetszik neki a nőn annyira, még csak nem is lehetett igazi szépségnek nevezni. De az érzés, hogy mégis csodás a nő arca, és nem csak az arca, hanem mindene úgy egyben, ahogy Isten megteremtette, minden pillantásban ott zakatolt a férfi fejében, és ezzel együtt folyamatos vonzalmat érzett, hogy a közelében legyen, vagy akár megérinthesse. A nő felállt. Nem siette el a teendőit. Rávillantotta a szemét a férfi arcára, aztán kibámulva az üvegfal homályába, figyelemfelkeltően hangosan sóhajtott. Attila tudta, hogy mire gondol. Egyértelmű, hogy Anita nem szeretne megázni. Mivel még nem esett az eső, a nő megkerülte a pultot, ölébe fogta maga előtt a nyomtatványait, és elindult kifelé. Csak morcosan bólintott, hogy Attila kövesse.
- Nem történt semmi rendkívüli az autóval? – kérdezte menet közben. Kopogó, platformos magassarkúja, amelyet általában csak a fiatalabb korosztály hordott, de ezen a nőn istenien állt, határozott léptekről árulkodott, pedig a szeme sarkának mozgásán Attila észrevette, hogy a nő azt figyeli, a férfiszemek hogyan kalandozzák be a testét. Bizony volt ott mit figyelni, hiszen az izmos vádlik vonzották a férfiszemeket, és a rózsamintás, élénk színekkel kombinált ruha eleve a csinosságával magára vonzotta a tekinteteket. Vékony derekához képest a széles és jól kipárnázott fenék ringása mindig erotikus gondolatokat ébresztett a férfi elméjében. A vállig érő, barna hajba kapaszkodó szél pedig egyenesen azt az érzést erősítette, hogy a gyönyörű és Plátói szerelemmel szeretett nőt mindentől is meg kellene védeni.
- Nem, semmilyen esemény nem hátráltatott. Meg vagyok önökkel elégedve, mint mindig. – válaszolta a férfi, közben sokadszor is meggusztálta a nő ruhával takart és takaratlan testrészeinek izgalmat nyújtó vonalait, és beszívta a már ismerős, erősen fűszeres méz illatát. Sokat számított Anita ízlése, hiszen különös eleganciával vegyitett szexiséggel válogatta össze a ruhatárát. Mindig szigorúan térd fölött végződő, de maximálisan szolid ruha, vagy szoknya, diszkrét felső tette hivatalossá a megjelenését, de a virágminták azért kiemelték az alakját, és vidámabb hatást keltettek, ha nem is pótolták a fess nő mindig hiányzó mosolyát. Anita a vörös rózsákkal díszített fehér, átláthatatlan nyáriruhában dekoratívan feszített, ami takarta a vállait, de dekoltázsban kissé merevnek és tartózkodónak tűnt. Az oldalsó felvágásnál kivillanó combokkal megbizsergette a férfi érzékszerveit. És szépen gömbölyödött a nő feneke, kiemelve a gusztusosan ívelő derékhajlatot.

A szélesre nyíló fotocellás ajtón egyszerre léptek ki az épületből.
- Hol az autó? – kérdezte a nő vágva egy fintort, amiért a feltámadó szélben el kellett távolodnia az épülettől.
- Ott, a kapu mellett. – mutatott előre Attila, aztán bevárta a magassarkún kimért sebességgel közlekedő ügyintézőt, hogy mellette lépkedhessen.
- Miért állt meg olyan messze? Még a végén meg fogunk ázni! – bosszankodott a nő, de Attila nem mondhatta azt, amit szeretett volna, hogy vannak bizonyos tervei a jövőre nézve, csak hallgatott, mint a kuka, és magában imádkozott az esőért.
A szél egyre vadabbul támadt. Attila kinyitotta a hátsó ajtót, és elkezdte összeszedni a holmiját. Figyelte Anita minden mozdulatát, és magában iszonyatos fájdalmat érzett, hogy nem jönnek be a számításai, mert az eső valahogy nem akart eleredni. A nő szigorú szemmel, dacolva a belekapaszkodó széllökésekkel járta körbe az autót, majd kinyitotta a szemközti hátsó ajtót, hogy ott is ellenőrizhesse a kocsi állapotát. A huzat nem kegyelmezett! Felkapta az átlátszó mappát az ülésről, és a formás csípőn mandínert kapó tasak tartalmát igyekezett szétszórni, elfújni az utána kapó kezek közül. Néhány lap a kocsi belsejében szélmentes sarokba szorult, néhány kurtán tekeregve tovaszállt, nagy részét azonban Anitának sikerült időben elkapni. Zavartan fordult a repkedő papírlapok után, aztán rémülten a férfira nézett.
- Jesszus Mária, nagyon sajnálom! – görbült le Anita szája.
Nahát, mégis csak vannak ennek a nőnek érzelmei, megmozdultak végre az arcizmai. Attila már ennyinek is tudott örülni, pedig a szíve majd kiugrott a helyéről, félt, hogy valakinek a kezébe kerülhetnek a lelke legmélyének rejtelmét megjelenítő mondatai.
- Nem tragédia. Most, hogy elszállt pár oldal, végleg megakadályozott egy hatalmas baklövést. – vont vállat a férfi, de árgus szemekkel leste, hogy Anita hogyan próbálja visszarendezni a lapokat a mappába. Csak bele ne olvasson, szorította a torkát az idegesség.
- Hogyan tud ez a szerencsétlenség megelőzni egy baklövést? – értetlenkedett Anita, miközben kínosan ügyelve a többi lapra, a széllökések dacára válogatta a lapokat az oldalszámokat keresgélve.
- Jól van az úgy, csak adja ide! – rettent meg Attila. Még egy pillantást vetett a távolodó oldalakra, amelyek két épület között a huzatban a többi szeméttel együtt utolérhetetlennek tűntek.
- Különös a címe. – jegyezte meg a nő, sietősen bevágódott a hátsó ülésre, becsukta az ajtót, hogy a légmozgást kizárja, és a férfi kérése ellenére nagyon igyekezett az ölében rendbe tenni a megmaradó lapokat –
„Felkorbácsolt vihar”. Ez egy regény kezdete, vagy novella? Csak nem maga írta? – csevegett az érzéketlenségbe visszatérő arcával kíváncsian.
- Ez inkább egy vallomás, regénynek kevés, novellának talán unalmas. – ült be Attila is a hátsó ülés másik oldalára, gyorsan bezárta az autót, hogy a süvítés ne nyomja el a hangját, és tartotta a kezét a megmaradt lapokért. Magában persze örült, hogy kettesben maradhatnak, még ha nem is pont úgy történt minden, ahogyan azt a terveiben megálmodta.
- Had olvassam el! Legalább az első oldalt! Imádok olvasni, és ez a cím, mintha megszólítana. – tartotta magánál a nő a mappával összefogott lapokat, kicsit előbbre dőlt, hogy testbeszéde kifejezze az akaratát, hetyke melleit bevetve az érvei és óhajai többet nyomjanak a latban.
Attilában őrült harcba kezdtek az érzelmek. Szíve szerint kimondta volna, hogy csak a nő kedvéért készült az a pár lap, de mint egy hurok az ember nyakán, a félelem az írás tartalma miatt visszatartotta. Hezitált, és dermedten bámulta a nő profilját, ahogy az feljebb emelte a lapokat, és a szemei ide- oda cikázva szívták magukba a szavakat az ő engedélye nélkül. Összerezzent, amikor megérintette a nő hangja, pedig nem történt más, csak Anita hangosan olvasta a sorokat.


„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szerény, anyámasszony katonája időjós, aki az országot járva karbantartotta a meteorológiai állomásokat.
Évekkel ezelőtt ez a jámbor lélek az egyik autókölcsönzőben megpillantott egy elegáns, gyönyörű nőt, s miután az nagyon megtetszett neki, az egyik alkalommal nagyon szolidan randira hívta. Megtette, mert a nő vonzotta, és érzése szerint épp olyannyira volt magányos, mint ő maga. Kosarat kapott. Megviselte a lelkét a visszautasítás, de kitartóan próbálkozott még párszor, amíg be nem látta, hogy nem érhet célt a nőnél, bármennyire is áhítozott utána.”

- Szent ég! Ez rólunk szól? – sápadt el a nő. Ránézett a hamuszürke arcú férfira, majd elkapta róla a tekintetét. A férfi próbálkozott, kinyújtotta a kezét a papírokért, de Anita elhúzta a papírokat, és ellentmondást nem tűrő szigorral jelezte a tiltakozását.
- Ha rólam szól, jogomban áll elolvasni! – nyögte elcsukló hangon, aztán olvasott tovább hangosan, hogy a szó, ami elhangzik egyfajta büntetés legyen a férfi számára.

„A férfi havonta egyszer láthatta a nőt, rövidke találkozásukat az autókölcsönzés ideje alatt nem lehetett kapcsolatnak nevezni és az évek alatt sehová sem alakult. A férfinak tehát egy eszelős tervet kellett kidolgozni, amihez segítségül hívhatta a szakmai tudását és a természet erejét. Aztán egy hétfő délután a vihar, ami a város felé közeledett, kapóra jött, már csak ki kellett használni a segítségét.”

- Nem hagy nyugodni a kérdés. Honnan tudod, hogy nincs senkim? – tette fel Anita hirtelen a kérdést tegezve.
- Egyszer régen, amikor mást találtam a pult mögött, kérdezősködtem kicsit. – ismerte be a férfi.
- Meteorológus vagy? – csóválta meg a fejét, miközben az orrcimpái idegesen megmozdultak.
- Igen, az vagyok.
- És nincs autód, hogy hozzánk jársz kölcsönözni?
- Van autóm, de a meteorológiai állomás fenn van a hegytetőn, oda nem tudok a saját autómmal felmenni, ahhoz egy terepjáró kell. Meg aztán messziről utazom ide, és akkor is repülővel, hogy ne kelljen belefáradnom a vezetésbe.
- Értem. – látta be a férfi igazát - És mi az az eszelős terv? – kérdezte, de abban a pillanatban megvilágosodott előtte, hogy a válasz ott van írásban a kezei között.
- A terv, hogy kettesben tudjak maradni veled, semmi több. Ezért kérem, hogy ne olvasd el a továbbiakat. – akarta menteni Attila a menthetőt.
- Azért ez a pár oldal szerintem többről is szól, vagy tévedek? – Anita nagyon céltudatosan emelte olvasásra a lapot, mint ha nem is hallaná a férfi válaszát.

„Aznap valahogy minden a férfi kezére játszott. Vihar közeledett a város felé, ezért úgy gondolta, hogy itt az ideje rávenni valahogy a nőt, hogy kettesben maradhassanak végre huzamosabb ideig. Azt remélte, ha ír egy kis jövendőmondást, azzal felkeltheti a nő érdeklődését, és ha már kettesben töltik az időt, lesz esély egymáshoz közeledni. Írt hát, rótta a sorokat, és papírra vetve az elképzelését sokkal jobban érezte magát.
A nő, akire vágyott, ügyintéző volt az autókölcsönzőben, és mi más lehetett volna a legjobb indíték, mint a megfelelő időben az autót visszaszolgáltatni? Így esett, hogy a férfi szépen megírta a találkozásról szóló elképzelését, aztán jól látható helyen hagyva azt a kölcsönzött autóban, elindult az ügyintézőért. Szándékosan messze parkolt a bejárattól, és még szándékosabban igyekezett rávenni Anitát, a törékeny megjelenésű, mindig divatos magassarkút viselő hölgyet a hosszú sétára, nem mellesleg azért, hogy minél távolabb kelljen gyalogolnia a bejárattól, és minél többet csodálhassa a nő szépségét.”

- Micsoda egy számító alak vagy! És tényleg minden stimmel. Szóval ezért kellet ilyen messzire állnod a bejárattól. Te is a szex megszállottja vagy? Meg akarsz kapni, hogy utána eldobhass?
- Nem, ez nem erről szól! Csak vonzalom. – rázta meg Attila tiltakozásul a fejét.
- Nem, csak fétised a magassarkúm! – hitetlenkedett Anita, és szúrós szemekkel bámulta a férfi sápadt ábrázatát, aki a szemébe sem mert nézni.
- Szépnek tartasz? – kérdezte végül Anita sokkal csendesebben.
Attila csak bólintott, és megpróbálta viszonozni a nő futó pillantását, de az egy szemvillanás alatt elkapta az érzelmektől mentes tekintetét, és olvasott tovább hangosan.


„Négy óra előtt tíz perccel már ott is álltak a terepjáró mellett. Anita az autót nézte körbe, a férfi a nőt és az eget kémlelte felváltva. Szorított, hogy pontosak legyenek a számításai, így boldogságot és megelégedést érzett, amikor az első esőcseppek koppantak az autó telején. Lovagiasan kinyitotta hát a hátsó ajtót, és a nőt betessékelte, hogy megóvja őt a záporozó jégszilánkok tömegétől, aztán maga is beült mellé az autó másik oldalára, közöttük pedig nem maradt más, csak az a mappa, amit a férfi a tervként megírt lapokkal töltött meg.”

Anita ránézett az apró karórájára.
- Körülbelül négy perce esik, az azt jelenti, hogy 7 percet tévedtél. Az még egészen jó is, ha a lovagiasság el is maradt, mert közbeszólt a hülye szél.
- Az első ülésre akartalak ültetni. – jegyezte meg a férfi.
- Miért? Miért változtattad meg a terveid?
- Nem akartam, hogy elolvasd, amit írtam.
- Nem akartad?
- Eleinte akartam, azért is készült, de később elbizonytalanodtam, és már nem akartam odaadni, mert írtam bele olyan dolgokat, amelyeket nem szabadna látnod. – magyarázkodott a férfi, amire Anita elhúzta a száját.
- Ne is mond, kitalálom, valami perverz dologra akartál rávenni!
- Nem, egyáltalán nem! – tiltakozott Attila ijedten – ne olvasd tovább, kérlek! – kérte a nőt, de az az összeráncolt homlokkával ismét a lapra nézett.

„Már csak arra kellett rávenni Anitát, hogy el is olvassa a szavakba foglalt álmokat.
Felkorbácsolt vihar, virítottak szemet szúróan a megnagyított betűk az első oldalon.
- Mivel foglalkozol? – kérdezi a nő, hogy oldja a kínos csendet, és miközben ráncolt homlokkal bámulja az egyre sűrűbben potyogó esőcseppek ablakon lefutó vékony patakjait, végigsimít a karjain és megigazítja vállig érő, két oldalra fésült, szélborzolta haját.
- Meteorológus vagyok, de most inkább egy jós, aki megjövendőli, hogy meg foglak csókolni. – válaszol magabiztosan a férfi.”

- Micsoda? Meg fogsz csókolni? – értetlenkedett Anita, de ahogy a férfi felé fordította felháborodottan a fejét, máris összeértek az ajkaik. Az apró borosták megcsiklandozták a szája szélét, majd meleg, puha ajkak körbeölelték. Nem húzódott el, de nem is csókolt vissza. Amikor Attila csalódottan visszahúzódott, akkor nyitotta halkan szóra a száját.
- Ennyit arról, hogy mennyire változtak meg a terveid! – égette bele a férfi szívébe a vádló szavakat.
- Ne haragudj, azt gondoltam, ez talán segít rajtam az adott pillanatban.
- Nem, nem segít, csak ront a helyzeteden. Tartsd magad távol tőlem! Megértetted? – csattant Anita hangja, Attila pedig elkönyvelte magában, hogy végképp elszalasztotta az egyetlen, valamire való alkalmat. A vihar, amit máskor annyira szeretett, most pokoli hideget árasztott az zsigereibe, pedig az igazi elázást a megszégyenülése jelentette. A nő pedig gondterhelten olvasott tovább, mint ha csak két kezével akarná egyre jobban megnyomorítani a szívét.


- Tessék? – rezzen össze Anita, de a férfi nem hagy időt a meglepődésre, máris az ölébe ejti a mappát, hogy felkeltse az érdeklődést.
- Meg foglak csókolni, és most nem tudsz majd elmenekülni, vagy visszautasítani, mint korábban többször is megtetted.”

- Tudod, Attila, én egyszer nagyon megégettem magam egy szexmániás pasival. Nem lett volna baj a testiséggel, ha más módon is szeret, de neki csak az örökös izgalom kellett. Kihasznált, megalázott, eltiport, és ezért nem engedek magamhoz senkit közel. Régen volt, de a fájdalom még ma sem múlt el. Sajnálom, hogy elutasítottalak, pedig hidd, el, nagyon szimpatikus vagy. De ez kevés a boldogságomhoz. Nekem a szextől több kell, és ezt szerintem te is nagyon jól tudod.
- Nagyon sajnálom! Talán, ha elolvasod az egészet... – kezdte Attila a mondandóját, de Anita belefojtotta a szót.
- Ne, ezt ne! Nem akarok mindenféle mellébeszélést vagy hazugságot hallani. Ne alázz meg jobban, mint eddig tetted, kérlek!
Egy pár másodpercre találkozott a tekintetük, és Attila akkor értette meg, mennyi fájdalom van a nő lelkében. Szíve szerint szerette volna meggyógyítani, de egyre kevesebb esélyt látott erre a nemes küldetésre. Kútba esett minden, amit eltervezett, és a balul elsülő napnak még nem is volt vége. Elfordította a fejét. Ha a nő nem kér belőle, akkor majd tesz róla, hogy ne kerüljön többé a szeme elé. Rosszul esett Anita hidegsége, esélyt sem kapott arra, hogy a nő megismerhesse. Bambán bámult hát kifelé az ablakon, és közömbösen figyelte a szakadó jégeső iszonyú és egyben bámulatos hullámait, amiben már semmilyen örömét nem lelte, de még feszültebb figyelemmel hallgatta Anita szavait.

„- Csak el kel olvasnod ezt a pár oldalt, és ha tapasztalod, mennyire jól szerveztem ezt a találkozót, még itt, a kocsiban az enyém leszel.”

- Ezt nem gondoltad komolyan, hogy itt a kocsiban majd meg fogsz dugni? Ide látni az irodaház ablakából! Különben is, mi a fenére alapozod, hogy csak úgy megtehetsz velem bármit is? Azt hiszed, ha bejönnek a jóslataid, akkor majd elájulok tőled? Nem létezik egyébként sem, hogy egy pasi engem a megismerkedésünk első napján megdugjon, ennyire olcsó nem vagyok!
- Nem! – emelte meg Attila a hangját az ablaküvegnek fordulva. Dühös volt, persze legjobban önmagára. Tudta nagyon jól, hogy nem szabad Anitának látnia a képzeletszülte, papírra vetett fantáziáit.
- Akkor ezért nem akartad, hogy elolvassam? Nem is akartad ideadni, csak a huzat keresztülhúzta a számításaid. – elmélkedett hangosan Anita csöndesebben – akkor minek is írtad meg?
A férfi nem válaszolt, csak megrándította a vállát. Mire lenne jó magyarázkodni? A következő oldalon majd megérti Anita, hogy miért is készült. Anita várt egy kicsit, aztán újra a lapra fordította a tekintetét, hátha az beszédesebben fog a kérdéseire válaszolni.

„- Gondolod, nem merek kimenni az esőre, ha el akarok menekülni? – kérdez vissza a nő kétkedve, de a válasz egyértelmű a férfi markáns arcán megjelenő vigyorban, és az autó tetején koppanó jég szinte fülsértő robajként megerősíti a maradás tényét.
- Meddig fog esni az eső? – sóhajt nyugodtan Anita. Tudja, hogy nem kell félnie, semmi olyat nem fog tenni vele a jövendőmondója, ami erőszaknak, vagy kényszernek minősül. Évek óta ismeri, és ha új is ez a nyomulós oldala, azért kedveli a férfi mindig figyelmes és tisztelettel teli fellépését.”

- Ez mennyire igaz! Az egy dolog, hogy záporozik a jég, de fontosabb, hogy tényleg nincs okom félni tőled, és még most is azt gondolom, egy kedves, rendes pasi vagy. Próbálkoztál, én pedig értékelem az erőfeszítést. Meg tudsz engem érteni?
- Igen, persze. Nem megy, nem akarsz semmilyen kapcsolatot, vagy férfiként nem tetszem. Ennyi az egész, még csak nem is kell megmagyaráznod, hogy miért. – fordult Attila rosszkedvűen a nő felé. Megint összenéztek. A mélybarna szembogarakban a düh megszelídült, és halványan csillant benne a megbocsátás. Már csak a mosoly hiányzott, ami megerősítette volna a barátságosság tényét. Anita zavartan menekült ismét az olvasásba.

„- Csak olvasnod kell, és választ kapsz mindenre. – hangzik túlharsogva a természet dübörgését, majd a férfi kényelmesen elhelyezkedve figyeli a nőt, ahogy az olvasni kezd. Vannak kételyei, de Anita arcáról is le lehet olvasni a meglepődést. Ahogy halad a sorokon, úgy alakítja arcvonásait az ámulat, mígnem lebiggyesztett ajkaiba is szinte beleharap, nem tudja véka alá rejteni az érzéseit. Nem mosolyog, de érezni a visszafojtott lélegzetvételein a megilletődést. Elolvas jópár mondatot, majd kikerekedett szemmel odafordul a férfi felé.
- Mindent megterveztél. Tudtad, hogy négy óra hét perckor elered az eső, tudtad, hogy mikor, és hol kell lennem ahhoz, hogy kettesben maradhassunk, és azt is megszervezted, hogy beüljek melléd a hátsó ülésre. Fantasztikus, mint ha tényleg látnád a jövőt! Már meg sem lepődnék, ha négy óra tizenhétkor idehajolnál, hogy megcsókolj. Hagyom magam, mert olyan misztikusnak tűnik ez az egész olvasmány, és percre pontosan stimmel a jövendölés. Tényleg fantasztikus, szinte nem is akarom elhinni, de annyira mélyen megrendít az események menete, hogy visszacsókolok, és az ujjaimmal simogatom a tarkód, meg az arcodat. Csodás ez a rengeteg egybeesés, tényleg nehéz lenne ellenállni ilyen világos jövőképnek. – beszél a nő folyamatosan, majd egy pillanatra benne ragad a szó, mert a férfi ajka pecsétként zárja az ajkait, és olvasás helyett már egy másfajta ismerkedés veszi kezdetét.”

- Fenébe! Te tényleg azt hitted, hogy hasra esek egy jól megtervezett időjárás jelentéstől? Ha igazán ismernénk egymást még mulatságos és izgalmas is lenne, de így inkább ijesztő és taszító. Mint ha elvárás lenne, hogy megfeleljek neked.
- Tudom, és elhiheted, én nem ezt akartam. – a férfi hangjában tapasztalt megbánás elismerésre húzta a nő ajkait. Lapozott.
- Itt sajnos hiányzik egy lap, sőt, nem is egy, hanem több is! – fedezte fel Anita, és egy pillanatra kinézett az ablakon, amerre a szél elrepítette a fontos oldalakat, aztán felsóhajtott, és olvasott tovább.

- Vedd le a bugyid. – kéri a férfi, a nő habozás nélkül emeli a fenekét,

- Ó, hogy a…! A következő sorban majd azt olvasom, hogy szopjalak le? Hát milyen vastag bőr van a képeden? – háborodott fel Anita, alaposan kieresztett hangjában tükröződött a kétségbeesés.
- Nem, nincs benne ilyen! – rázta meg Attila a fejét kényszeredetten.
- Akkor mi van? Talán mosoly és örök simogatás meg enyelgés szex nélkül?
- Ne olvasd tovább, kérlek! – fogta a férfi szinte könyörgőre. A nő hallgatott, pedig vészjóslóan szikráztak a szemei. Attila mimikájából és mozdulataiból olvasta ki a férfi kétségbeesését, aztán lágy hangon megszólalt.
- Tedd a szívedre a kezed, és mond meg nekem, mit csinálnál velem legszívesebben. A szexuális fantáziád érdekel, abból talán ki tudom hámozni, hogy mi a francért írsz nekem ilyeneket.
Attila hezitált. Sokáig hallgatott, és csak akkor nyitotta szóra a száját, amikor a nő szinte utasításként felvonta a szemöldökét.
- Leborotválnálak meztelenre, és addig nyalnálak, míg össze nem pisiled magad. – nyögte ki végül szinte dühösen. Nem mert Anita szemébe nézni, pedig érezte, hogy a nő árgus szemekkel figyeli minden rezdülését. Az igazat mondta, mert már nem látta értelmét egy jóindulatú hazugságnak, és nem is lett volna értelme szépíteni a dolgokat. A vihar robajában hideg csend vont falat kettejük közé hosszú másodpercekre.
- Legalább őszinte vagy. – nyelt nagyot a nő, majd elbizonytalanodva felemelte a lapot. Maga sem tudta már, akarja-e tudni a folytatást, aztán győzött a kíváncsisága, hát olvasott.

„hogy a felszólításnak eleget tegyen.”

- Értem. Ha azt parancsolod, hogy szopjak, akkor szopok. Egyszerű a képlet. – vágta a férfi fejéhez a megdöbbenését Anita – Azt hiszed, hogy rángathatsz, mint egy kutyát láncon? Hát mit képzelsz magadról? Akkorát csalódtam benned! – halkult el a hangja, küszködött a fájdalmával. Hirtelen lapozott egyet, már maga sem tudta, mit kellene cselekednie.

„tetszett neki a nyalás, a finom női kéz pedig lesiklik a férfi nadrágjára, ami keményen meredező péniszt rejt. Agyuk szinkronban jár, testük sietséggel távolítja el a zilált öltözéket, és a nő, aki ugyan még nem mosolygott soha, most érzéki sóvárgással és nagyon határozott mozdulattal ül bele a szabaddá váló faszba a szűk helyen.”

- Gyűlöllek! Tudod? Gyűlöllek! – kiáltotta Anita, és a szakadó eső ellenére kinyitotta a kocsi ajtaját, majd a magassarkúján megpróbált minél sebesebben az épületbe jutni.
Attila utána szaladt. Mit számított a jeges vihar, amikor az élete múlott egy vallomáson?
- Bocsáss meg! Bocsáss meg kérlek! Nem akartam rosszat! – követte a nőt, aki hirtelen visszafordult, visszament az autóhoz. Magához vette a sluszkulcsot, majd bezárta az ajtót. Határozott léptekkel törtetett az épület ajtajához, és a férfi közben hiába követte, hiába kérlelte, hajthatatlan és sértődött maradt. Csak az ajtóban fordult vissza.
- Ha be mersz utánam jönni, rohadt nagy botrányt csinálok! A szemei villámokat szórtak, és torzult arcvonások sugallták a férfinak, hogy jobb lesz szót fogadni. Attila kint maradt hát a szakadó esőben, és az üvegfalon keresztül szomorúan nézte, ahogy Anita az íróasztalához megy, és teljes erőből az asztalra csapja a magával vitt mappát, amiből szétröppentek a papírlapok. Két nő is odament hozzá, próbálták csitítgatni, míg egy harmadik törölközőt hozott, hogy amennyire lehetséges, megszárítsa a haját. Nem hallotta, de Anita szinte ki volt kelve magából, folyamatosan járt a szája, és gyakran kinézett az üvegfalon hogy a tekintetük találkozásakor a vádló szemek bűntudatot ébresszenek a férfiban. Fázott. Az esővíz a hajából a szemébe folyt, már az inge és nadrágja is teljesen átázott, ráadásul néha tűszúrásként hatottak a borsónyi jégszilánkok, amelyek a meztelen bőréhez csapódtak. A földön lapátolni lehetett volna már a borsónyi golyócskákat, hát visszasietett a kocsihoz, és csak akkor fogta fel, hogy az be lett zárva és riasztva. Se a holmija, se az iroda védelmező melege. Tulajdonképpen megérdemelte, amit kapott. Állt hát lehajtott fejjel a kocsi oldalának dőlve, és füstölgött magában az elrontott napon. Már teljesen mindegy volt milyen eső esik, jobban el nem ázhatott, de az aszfalton felgyülemlett jég bizony pokoli hideget árasztott.

Odabenn, a kellemes, száraz melegben három nő állta körbe Anita asztalra görnyedő alakját. Tudta, hogy megint olvas, és megint hangosan olvas, de most a kolleganői voltak a hallgatóság. Hol közbeszóltak, hol kibámultak rá az esőfüggönyön keresztül. Megalázó volt, és méltatlan bánásmód egy rosszul elsült ötlet miatt, de ő írta, és ha a hiányzó lapok okán más értelmet kapott a szöveg, akkor is viselnie kellett annak botrányos következményét.
Anita dühöngése alább hagyott. Attila látta, hogy még mindig beszélgetnek, de már sokkal lágyabbak voltak a mozdulatok, a lányok a kedvében jártak, meleg kávét, vagy teát kapott, és simogató kezek érintették az átnedvesedet, virágmintás ruhát a vállain.

Egy göndör, fekete hajú, kislány sietett el a férfi mellett esernyővel a kezében. Az utcáról érkezett és az iroda felé tartott, ezért Attila utána futott, megállította.
- Bocsánat. Egy kis segítségre szorulok. Fel tudna nekem hívni egy számot. Meg kellene kérni egy ismerősömet, hogy jöjjön értem, mert itt ragadtam a kölcsönző udvarán.
A lány értetlen képet vágott.
- Megtenné, hogy felhív nekem egy telefonszámot? Nincs nálam telefon. Benn ragadt ebben a kocsiban, az épületbe pedig nem mehetek, nemkívánatos személy vagyok. – ismételte el Attila.
A lány előbb az autóra, majd az irodaházra nézett. Hamar felfedezte a csoportosulást Anita asztala körül, sejtelmesen elmosolyodott.
- Persze, persze. – mondta a kislány fázósan összehúzva magán a vékony blúzát, és az oldalán lógó táskából tollat és egy kicsi jegyzetfüzetet vett elő, amibe kissé nedvesen, de Titanilla száma, ami nagyon könnyen megjegyezhető számsorból állt, emlékezetből bekerült.
- Nem nagy kedvem van újat húzni a boszival, de egye fene, amilyen hideg van, maga sem maradhat itt kint sokáig. – okoskodott a lány, és elszaladt volna, de Attila megrökönyödött képére azért még egy mondattal válaszolt.
- Ha rossz kedve van Anitának, jobb elkerülni, és most úgy látom, nagyon rossz kedve van. Egyébként a világ legaranyosabb és legsegítőkészebb nője. A boszi csak olyan megnevezés, mert mindig olyan elképesztően komor, és a vicceket sem érti.
- Ja, tettem róla, hogy rossz napja legyen. – sóhajtott Attila, a kislány azonban nem szaladt el azonnal.
- Megbocsát. Hamar megbocsát, bármit is követett el ellene. Ő egy igazán jólelkű nő. De én megyek, mielőtt teljesen megfagyok. – azzal elszaladt, és komoly lendülettel esett az üvegajtónak, hogy minél hamarabb melegben találhassa magát. Az ajtó mögött azonban már ott tornyosult Anita szigorú alakja, és útját állta. Látni lehetett, hogy szót váltanak, aztán a kislány bűnbánóan kibámult a férfi arcába, miközben átadta a telefonszámot tartalmazó cetlit Anita kezébe. Anita is kinézett, majd rezzenéstelen arccal, egy nem túl illedelmes mozdulattal egy felfelé mutató középső ujjat mutatott kifelé, ami szinte magyarázat volt az újabb kudarcra. Visszasétált az asztalához, közben mereven bámulta a cetli tartalmát. És ami legjobban meglepte a férfit, telefont ragadott, és a fekete hajú kislány helyett ő telefonált. Nyájasnak és főleg nyugodtnak tűnt, ha nem is voltak meghatározhatóak az érzelmei. Aztán sokáig csak hallgatott, és bámulta a kinti esőben fázósan didergő, karba tett kezekkel reszkető férfi roggyantnak tűnő alakját. Egy idő után odament az ablakhoz, és még közelebbről kereste Attila tekintetét. Csak nagy ritkán mozdultak az ajkai, a homlokán viszont kivehetőek lettek a ráncok. A csalódás, legalábbis a férfi annak érezte, tétova mozdulatokra késztette a nőt, miután befejezte a telefonálást. Letette a telefont, és csak állt háttal az íróasztala felé görnyedve. Valamin nagyon gondolkodott. Vajon tényleg Titanillát hívta? És ha igen, akkor mit mondhatott? Attila bízott a kolleganője bizalmában, és minden pillanatban azt várta, hogy megáll a kapu előtt egy autó, egy jól befűtött, üres anyósüléssel, ami csak rá vár, hogy elvigye valahová, egy meleg és száraz menedékre. Már azon törte a fejét, pénz és papírok nélkül hol éjszakázzon, amikor megzavarta a gondolkodásban az ajtó szisszenése. Valaki az ajtón keresztül akarta kiszellőztetni az irodában rekedt fülledt, párás levegőt. Csak most figyelt fel rá, hogy elállt a szél, és az eső is csak hébe-hóba, apró csöppökben mutatkozott. Közelebb lépett, hallgatózott a nyitva hagyott bejáraton keresztül. A kiszűrődő hangokból a fekete hajú lány hangját vette ki először. Az ablakon át jól látta, hogy Anitával beszél, és valamit mutogat nagyon az épület egyik sarka felé.
- A múltkor tőlem is elvitte a huzat a papírokat. Itt megszakadt az értelmes beszéd folytatása, mert két nő nyerítő nevetése elnyomta a félszeg hangot. Anita is mutogatott, mint ha valami távoli dologról lenne szó, aztán hirtelen sietős léptekkel az ajtó felé indult. Attila odakint elé lépett, azt remélte, hogy megoldhatják végre azt a borzasztó állapotot. Mielőtt a férfi szóra nyithatta volna a száját, a nő már vészjóslóan emelte is az ujját.
- Semmit ne mondj! És ne gyere utánam, mert rettenetesen haragszom! – fojtotta a férfiba a szót. Attila érezte, hogy nem segít sem a könyörgés, sem a harag, ezért csak bólintott, aztán keserűen nézte a távolodó nőt, aki elment az épület mellett, és elfordult arra, amerre a szél a hiányzó lapokat elvitte magával. Már maga sem tudta, mit szeret ezen a nőn, aki meg sem képes hallgatni őt, viszont azt is tudta, jogosan haragudott. Tény, hogy még mindig reménykedett, de egyre kevésbé látta jóra fordulni a jövőt.
Tizenöt iszonyú lassan telő percig nem történt semmi, aztán az épület sarkában megjelent Anita. Ázott lapokat tartott a kezében, menet közben is olvasni próbált, és dideregve szaporázta a lépteit. Nagyon fázhatott. Attila nem tudta, hogy megkönnyebbülést, vagy félelmet kellene éreznie, már csak támasztotta az üvegfalat a nyitott ajtó közelében. Meg sem próbált a nő lelkére hatni, aki csak megvető pillantást vetett rá ismét, aztán türelmetlen sietséggel kopogott végig a bejárat márványpadlóján. A férfi utána nézett. Nem örült, amikor látta megjelenni az iménti barátnőket, akik körbe állták, és az asztalon sorba rakott lapok megint hangos olvasásra kerültek. Mennyire megalázó, gondolta, és még jobban kívánta, hogy Titanilla megérkezzen végre. Biztos, hogy eljön érte, hiszen Anita sem lehet annyira kegyetlen. Bár ha már arról van szó, legalább a holmiját odaadhatná, hogy eltűnhessen a színről. Nem értette, miért tartja ott, miért tartja bizonytalanságban, és főleg, hogy miért alázza meg sokadszor azzal, hogy elolvassa a lapokat újra és újra.
Tisztán hallotta, hogy elölről kezdi az olvasást. Ha néha nem is értett egy- egy mondatot, akkor is tudta, miről szól, hiszen ő írta, ismerte minden sorát. Néha valaki közbeszólt, néha csendben figyeltek, aztán tisztán hallotta, amikor Anita felhívta a többiek figyelmét a szél által elragadott lapra.

„Nem tart sokáig a viharos csók, sem a puhatolózó simogatás, mert a férfinak tervei vannak. A nő felé egy komoly vallomással tartozik, amivel vagy megalapozza a jövőjét, vagy elront mindent még mielőtt a futó kapcsolatuk kibontakozhatna. Elengedi a nőt, de fogva tartja a meleg, törékeny kezét, s beszélni kezd lassan, óvatosan keresgélve a szavait. Tudod, Anita, amikor legelőször találkoztunk, én azt gondoltam rólad, hogy olyan vagy, mint egy karót nyelt királykisasszony. Végtelenül tetszettél, megragadott a külsőd, elkápráztatott a stílusod, és teljesen oda voltam az arcod látványáért. Hamar feltűnt azonban, hogy mosolyt, mint ahogyan senki más, én sem várhatok. Előbb azt hittem, hogy dölyfös vagy, és mindenkivel kimért, vagy csak felsőbbrendűnek képzeled magad mindenkinél, aztán nagyon hamar rájöttem, hogy az élet keserűségét palástolod az örökös szigorral, és minden tetted és megnyilvánulásod kedvességgel van teli. Túl hamar ítélkeztem, és a karótnyelt királykisasszony megnevezést kidobtam a fenébe, mert minél több időt töltöttem a közeledben, annál jobban éreztem, hogy nem vagy más, csupán egy lágy szellő. Egy lágy szellő, aki jóindulatával, mint tavasszal bőrömet a langyos szél, a közelségedtől hangosabban dobogó szívemet lágyan melengeti. Akinek karcos hangját örökké szomjazom, s elmémben a szépen kiejtett szavaid a magányos napokra elraktározom. Akinek rettenetes vágyom az érintését, a közelségét. Nem tudom, hogyan lehetne szavakba önteni azt az érzést, ami a társaságodban a hatalmába kerít. Boldoggá tesz, ha láthatlak, s be kell vallanom, mindenkinél jobban kívánlak. Szerelmes vagyok! Fáj, ha nem foghatom meg szép kezed, ha nem érinthetem törékeny ujjaid. Fáj, ha nem fakasztok arcodon mosolyt, ha nem vigyázhatom álmaid szépségét, ha nem tölthetem meg örömmel a napjaid. Talán bolond vagyok, talán meg sem érdemellek, de ez az érzés itt belül csodás, és nem szeretném soha elveszíteni. Küzdenem kell! Küzdenem a mosolyodért, a barátságodért, és szeretném elérni, hogy a lágy szellőből egy érzelmes csók után végre igazi, forró szél legyen. Szeretném látni benned a szenvedélyt, szeretném, ha forgószélként ragadnál magaddal, és káprázatos magasságokba röpítenél. Nagyon remélem, hogy e vallomás viharrá fokozza benned azt az örökös, szelíd, lágy szellőt, és felkorbácsolja az érzéseid. Szeretkezni akarok veled, úgy légy az enyém, mint felkorbácsolt vihar, hogy ledönthessük a határaid, és merj végre megnyílni nekem, és szeretni, nagyon szeretni! A férfi még egy pillanatig nézi Anita melegséget árasztó, mélybarna szemeit. Nem törődik a szakadó esővel, fel sem veszi a kocsit megingató széllökéseket. A vasat, amíg meleg, addig kell ütni. Máris hajol vissza, hogy a nő csókja alapján ítélje meg a vallomása eredményét.”


A két oldal átolvasása ritka nagy meglepetést és hosszú csendet okozott. Anita ugyan a végére ért a vizes oldalnak, de csak bámulta maga előtt az ázott lapok alig olvasható sorait, a többiek pedig megilletődve csendben maradtak, és a mindig szigorú, mosolytalan nő reakcióját várták.
- A jó büdös francba! - mondta végül, és sietősen vette a következő oldalt. Talán már zavarta is a többiek jelenléte, akik ha nem is szóltak meg, azért pajkosan összemosolyogtak. Anita megint olvasott, de az ismert részt szinte gépiesen hadarta, miközben a gondolatai már szemmel láthatóan máshol kalandoztak. Ismét egy vizes lap került a kezébe.

„Nem választ vár, csak odaadást és beleegyezést”

Olvasta el ez első sort, majd hirtelen lecsapta az asztalra a papírlapot, és az üvegfalhoz sietett. Attilát kereste, az ő szemébe akart nézni, az ő arcáról akart leolvasni valamit. A férfi nem tudta, hogy mi lenne az, de állta a nő tekintetét, és a pár méter távolság szinte elolvadt közöttük. Attila a hideg ellenére egy pillanatra fázni is elfelejtett, annyira beleborzongott a nő vesébe látó tekintetébe. A háttérben valaki bíztatta a másikat.
- Olvasd már, megöl a kíváncsiság!
- Olvasd csak, most már játszunk nyílt lapokkal! – szólalt meg Anita hátra sem fordulva, mire egy éltesebb női hang fennhangon folytatta a felolvasást.

„Nem választ vár, csak odaadást és beleegyezést, és immár sokkal, de sokkal szenvedélyesebben öleli a nőt, aki besimul a karjai közé. A csókja csupa jót ígér, a kezei érzéki érintésekkel mondanak igent a férfi szerelmére.
- Meddig rejt még az esőfüggöny a kollegáim elől? – kérdezi a nő két mohó csók között, és első találkozás ide, vagy oda, engedi, hogy a férfi markolássza a melleit.
- Öt óra tizenkét percig csak kettesben vagyunk, addig a vihar szelídül, de még több hullámban eső esik. – lihegi a férfi izgatottan Anita nyakába a választ, de az idő valójában nem érdekli egyiküket sem, egyre hevesebben követelik egymástól az érintést. A férfikéz utat talál a női combok közé, s ha kicsit félve is, de a selymesen finom, forró bőrön lassan halad felfelé a combok belső felén, Anita pedig ismerve a célt, lassan nyitja meg az utat a menyország kapujáig. Nem mosolyog, még mindig nem lehet az arcán örömöt látni, mégis valami különleges vágy rajzolódik ki az arcizmain. Feszült várakozás, vagy csak erotikus vágy? Mindegy is, hiszen a férfi célt ér, és Anita fülledten forró puncijának érintése még bugyin keresztül is megható sóhajjal van megköszönve. A szenvedély egyre követelőzőbb, a csókok vadabbak, a hátsó ülés pedig egyre csak szűkösebb.”

- Basszus, hagy abba, ezt már nem illik! - szólalt meg egy jóérzésű hang, mire az olvasó elhallgatott. Volt, aki visszafojtottan vihogott, volt, aki megjegyezte, hogy neki pont jó lenne egy ilyen pasi. Anita hallgatott. Mozgott ugyan a szája, de a férfi nem hallhatta a hangjait, csak a szemében lévő tüzet vélte felfedezni, és már félt, hogy mikor tör ki az a tűzhányó, az a sárkány, aki majd porig alázza, és mint egy hullát, jelentéktelen hamuvá égeti.
- Olvasd csak tovább! – utasította az olvasót Anita erélyes hangja. Oda sem fordult, még mindig a szemével verte a férfit, legalább is Attila annak érezte a mozdulatlan bámulást.

„Csodálatos mozdulatokkal nyúl a ruhája alá, és közben a követelőző férfiajkaknak is eleget tesz, az ajka szinte tüzes. A bugyi a padlóra kerül, a férfi egész testét lendíti támadásba, hogy a gyönyörű hölgyet ellenállhatatlanságával lehengerelje. Anita szinte akarat nélkül fekszik végig a hátsó ülésen, s szemével követi a férfi vágytól fűtött, kivörösödő arcának minden mozdulatát. Már egy nyelvet beszélnek, tudják, mit akar a másik. Mint ha mindig is ismerték volna egymást, olyan közöttük az összhang. A férfi bekucorodik az ülés elé, és ha szűk is a hely, azért nyelves csókra még tökéletesen megfelel. Az áthatolhatatlannak tűnő ruhán keresztül megfürdeti arcát a mellek halmain, hogy haladjon tovább, türelmetlenségét jelzi, hogy a puha hason csak pár másodpercig számolja a nő lélegzetvételeit, aztán halad még tovább megállíthatatlanul. A ruha felcsúszik, a szőrösen is nagyon vonzó szeméremdomb kikandikál, amit a férfi az arcbőrével próbál eltakarni. Beszívja a nő émelyítő és egyben őrjítő illatát, ami az izgalomtól csak még intenzívebben ontja magából a bujaság szédítő feromonjait, aztán ahogy a combok nyílnak, úgy hatol a nő legrejtettebb völgyébe. Talán nem kellene kapkodónak lennie, de az idő, és a türelem már hajtja a férfi tetteit, és Anita partner ebben. És e völgy mélyén, a nedves és lehetetlenül sima szeméremajkak között a férfiban még jobban fellángol a szerelem. Boldog, és csak reméli, hogy a nőnek is örömet ad, ami majd hozzá köti véglegesen. Aztán észbe kap, már csak azért is, mert csak kevés nő szereti, ha a férfi a nyelvével okoz örömet. Felegyenesedik, húzza magához a nőt, hogy osztozzanak az ajkára tapadt ízekben, majd leül, és ölébe ülteti a kedvest, aki érzéki simogatással adja értésére, hogy


Itt az olvasó egy kis szünetet tartott. Talán összetapadtak az iromány nedves lapjai.
- Basszus, bár velem csinálna ilyet valaki! – mondta az egyik nő ábrándozva, majd nevettek mindannyian.
Anita közelebb lépett az ablakhoz, a homlokát és két kecses tenyerét a hideg üvegre tapasztotta. Nem lehetett tudni, mi járt a fejében, és azt sem, miért nem vetett véget ennek a megalázó szituációnak. Meg sem rezzent, amikor a következő sor csendült immár megilletődötten és kicsit halkabban az olvasó szájából.

„Sóhajtások tengere, forró lélegzetek vegyülnek az autó kicsi térében. Alig mozognak, csak az együttlét csodás gyönyörére figyelnek. A nő adja a ritmust, a férfi az erősen tartó kezeket. Minden megszűnik körülöttük, semmi jelentősége már a kopogó jégesőnek, a megírt papírlapok lehullanak a földre, és egyetlen perc után szinte egyszerre elélveznek. A férfi el nem engedné a nőt, tartja, simogatja, mint ha elválni már soha többé nem akarna, a nő pedig szeretettel bújik a nyakába, hogy forró homlokával a szerelemhez beleegyezését adja.”


Hosszú csönd telepedett a hallgatóságra. A fekete hajú kislány odasomfordált Anita mellé. Már ketten nézték a férfit, aki zavarában elfordult, és elsétált az autó felé. Attila még visszapillantott, amikor meghallotta, amire a lány ösztökélte a tétova Anitát.
- Megfagy szerencsétlen pasi odakint, ne tedd jobban próbára a türelmét!
A nő hirtelen megölelte a kislányt, aki maga is meglepődött a mozdulaton, de mielőtt visszaölelhetett volna, Anita már rövid, szaporán kopogó léptekkel kocogott az ajtó irányába, ahonnan aztán mégis visszaszaladt az íróasztalán árválkodó kocsikulcsért. Nem szólt senkihez, sápadt arccal tört utat, és szaladt, ahogy a magas plattformú cipőn csak bírt.
A kocsitól pár méterre megállt, mint ha tartott volna a férfi haragjától, pedig már tudhatta, hogy nincs irányában Attilának rossz szándéka. A férfi várakozón nyújtotta a kezét a kicsi, női ujjak között himbálózó kulcsért. Már mindenről lemondott, csak szabadulni szeretett volna a kínos színjátéktól, és a lelkét végletekig átfagyasztó hidegtől.

- Attila, kérlek, mondanom kell valamit!
- Mit tudsz nekem még mondani, amire szerinted kíváncsi vagyok? – a férfi kedvetlen arcáról lerítt a keserűség.
- Vár valaki otthon? – kérdezte hirtelen a nő.
- Nem, nincs senkim. – válaszolt önkéntelenül Attila, őt is meglepte a kérdés, de Anita szinte lecsapott a válaszra és azonnal folytatta, amit közölni akart.
- Tudod, hogy pár évvel idősebb vagyok?
- Nem, nem tudtam, de ez lett volna, ami legkevésbé számít. – vont vállat türelmetlenül.
- Karótnyelt királykisasszony ma meg akar tanulni karót nyelni! Úgy gondolja, hogy a hercege beülteti az autóba, hazafuvarozza őt a királykisasszony lakásába. Ott beülnek egy kád forró vízbe egymással szemben, aztán… - mély levegőt vett - A királykisasszony majd hátradől, felteszi a kád két oldalára a lábait, és hagyni fogja, hogy a herceg leszőrtelenítse. Mindezt csak azért, mert szeretné, hogy a herceg addig nyalhassa a csupasz punciját, ameddig csak szeretné.
Az elhadart, de lelkes női szavak annyira meglepték a férfit, hogy csak állt és bámult bambán, nem tudta a hallottakat mire vélni. Fel sem tudta fogni, mi történhetett a nővel. Hogyan váltott színt ilyen kurtán, mint aki megőrült, s nincs tisztában a szavai jelentőségével. A nő egy darabig várt, a szemei, mint riadt őzikéé, ijedten megvillantak. Hirtelen mozdulattal felhúzta a ruháját, és két oldalt megfogva, lehúzta a bugyiját, majd nem éppen szexi mozdulattal sietősen kilépett belőle. Közelebb húzódott a férfihoz, akiben a lélegzet is benn ragadt. A még meleg és illatos fehér selyembugyi Attila arcához ért.
- Figyelj, azt mondtam, első nap nem feküdnék le senkivel, de… Ha még nem késő, és nem ábrándultál még ki belőlem teljesen! Éjfél után, ha lecsókolod a szám szélére száradt spermádat, megbaszhatsz ahogyan és ahányszor csak akarsz! – meggyőző érvelését meleg tekintettel próbálta sulykolni, és a férfi hideg arcán lágyan suhant végig a fehérnemű finom anyaga. Attila még mindig a hallottak hatása alá kerülve, mozdulatlanul bámulta Anita arcát, amelyen barázdákat szántott a kétségbeesés. Tulajdonképpen az Anitán eluralkodó félelem térítette magához a férfit.
- Nem kell ilyeneket mondanod! – kapta el a nő kezét, majd másik kezével a derekánál fogva magához húzta Anitát – Nekem ettől sokkal kevesebb is elég. Hideg ajka gyors mozdulattal csókra hajlott, megízlelte a bújós cicává váló szerelme forró, mályvaszínben csillogó ajkait, aztán megkönnyebbülve sóhajtott egy nagyot.
- Mégis, mitől gondoltad meg magad? – hajolt a nő füléhez, és élvezettel szívta magába a törékeny női test borzongató melegét.
- Akartam, mindig is vágytam rá, hogy újra és újra randira hívj. Tudom, jól tudom, miért nem tetted annyi időn keresztül. A hülye eszem sokszor nemet mondott az érzéseim helyett, és most, amikor ott a kocsiban megcsókoltál, csak azt éreztem, hogy kellesz nekem. Ha az az átkozott huzat nem viszi el a lapokat, minden, hangsúlyozom, minden megtörténhetett volna a kocsiban, amit leírtál olyan szépen. - suttogta Anita hallkan.
- Egy rakás hülye ábrándot kergettem, nem kellett volna beleírnom semmilyen erotikus képzelgést, vagy mocskos szexet.
- Tudod, mi az a pár lap, amit írtál? Egy szerelmes férfi nagyon intim vallomása. Első olvasásra a szerelmes oldalak nélkül nem éreztem ilyen meghatónak, de mindennek ellenére felizgatott, benedvesedtem és erotikusnak találtam. Megijedtem magamtól, megijedtem attól, hogy a testem másként reagált, mint az akaratom. – adott értelmet Anita a korábbi haragjának.
- Nem haragszol? – kérdezte elérzékenyülve Attila, miközben még jobban magához szorította kedvesét.
- Nem, sőt örülök, hogy így alakult. Tudom, tényleg nem akartad, hogy elolvassam. Írtál, mert élvezted, hogy közben rám gondolhattál a fantáziádban. Először nem értettem, miért érezhetted magad jobban az írástól, de már tudom, a lényeg abban a szabadságban van, amiben szárnyalt a szexuális fantáziád, és velem lehettél képzeletben, ahogyan csak akartál. – húzódott hátrébb a nő, hogy a szemeivel erősítse meg a mondandóját, de valójában ez csak egy ürügy volt, hogy rövid úton újra csókolózásba bonyolódjanak.
- Mindent megteszek majd azért, hogy semmit meg ne bánj! – erősködött Attila a még mindig mosolytalan nő arcában gyönyörködve.
- Ne ígérj! Akarom ezt a kapcsolatot. Fejest ugrok valamibe, aminek nem látom a végét, de most úgy érzem, mindegy, hogy egy napig, vagy egy hétig tart, akkor is nagyon akarom. Persze, ha egy életen át tartana… - nyugtatta Anita a férfit sejtelmes, távolbalátó reményeivel.
- Ha rajtam múlik, egy életen át tart! – erősködött Attila, majd újra megcsókolta a nőt hideg ajkaival, amibe beleborzongott. Az átfázott teste szabályosan körbeölelte Anita karcsú derekát, de már sokkal nyugodtabban meg merte simogatni a nő hátát, karcsú, meztelen karját és szabályosan forrónak érzett oldalát.
- Már régen tudom, hogy szeretsz. Látszott ez, és ha én nem is akartam hinni a szememnek, felhívták rá a figyelmemet a kolleganőim. Nilla is megerősítette, győzködött nagyon sokat, de nem voltam rád eléggé felkészülve. Tudom, nem volt túl szép tőlem, hogy a hátad mögött tárgyaltalak ki, de forgott velem a világ, és utólag örülhetek, amiért nem hagytál faképnél. Megtehetted volna, elég okot adtam a csalódásra.
- A hibát én követtem el, reméltem, hogy helyre tudom hozni.
- Tudod, mi az egyetlen hibád? Túlságosan szerény vagy, és nem akarsz, vagy nem mersz a vágyaidért küzdeni. – vetette a szemére Anita az észrevételét.
- Ha küzdelem árán lehet csak valamit megsz



Szexi fotók, pornó képek


Borotvált puncis bombanő     Gecis száj     Amatőr Nagy mellek     KArina Hart gigantikus mellei     

Amatőr szex szelfi, a roma lány     Duci nő masztizik     Seggbe élvezték a néger csajokat     Cumizza az eres faszt